Mert más vagyok...▶Befejezett!◀

17.rész

A napjaim teljesen egybefolytak. Steven nélkül minden olyan szürke volt, és komor. Elviselhetetlenül hiányzott, de még mindig nem hallottam felőle semmit sem. Másfél hónap telt el, mióta alutazott, és még nem talált haza. Vissza hozzám.
Azóta sok minden megváltozott...
Adam mindig mellettem állt, akkor is, mikor már én sem bírtam elviselni a folytonos siránkozásaimat, de ő mégis kitartott mellettem, és próbált dobni a pocsék hangulatomon. Bár nem ismerte Stevent, biztos volt benne, hogy vissza fog jönni. Én valahogy már nem hittem ebben...

- Jason! - kopogott be a szobám ajtaján anyu, mielőtt benyitott volna hozzám. Fehér blúza a bordó ceruzaszoknyájába volt tűrve, ami kiemelte hosszú lábait. Barna haja hullámosan omlott a válla alá, az arcán pedig egy kisebb, veszélyezett mosoly ült. Nem értettem, hogy miért van ennyire kiöltözve, hiszen aznap szabadnapja volt.

- Szia, anya! - pattantam fel az ágyamról, majd lassú léptekkel hozzá sétáltam, és hatalmas karjaimat pici teste köré fontam - Miért vagy ennyire csinos? - vigyorodtam el zavarodottságát látva. Tuti, hogy pasis ügyről volt szó...

- Vendégünk jött - biccentett ki a konyha irányába. Összeráncolt homlokkal kukkantottam ki a folyósóra, de nem láttam senkit sem - Kijönnél? - nézett fel rám a kezét tördelgetve. Úgy látszott, hogy ideges volt, de egy cseppet sem értettem, hogy miért.

- Öhhm..persze - vontam meg a vállaimat, aztán elindultam a konyha felé, nyomoban anyuval. Kíváncsi voltam, hogy ki lehet az a bizonyos vendég. A szívem mélyén reménykedtem, hogy Steven lesz az, de hova is gondoltam?!

A konyhai asztal mellett lévő tágas ablakon bámult kifele egy negyvenes éveiben járó férfi. Kék zakót viselt, fekete nadrággal. Sötét haja volt, ám az arcát nem láthattam, mivel háttal állt nekem, azonban a vonásai olyan ismerősek voltak.

- Kérlek, csak hallgasd meg! - szorította meg finoman a kezemet anya, mire én érthetetlenül kaptam felé a fejem. Valahogy éreztem, hogy ebből az egészből semmi jó nem fog kisülni.

- Szia, Jason! - rögtön a hang felé kaptam a fejem. A hang felé, akinek a tulajdonosa nem más volt, mint az az ember, aki elhagyott minket évekkel ezelőtt. Az az ember, aki megvetett engem a másságom miatt, és az az ember, akit egyszer még az apámnak neveztem.

- Ő mit keres itt? - néztem villámokat szoró szemekkel anyura, aki megszeppenve álldogált mellettem. Kezét erősebben fonta a karom köré, szemeivel azt sugalva, hogy most jobb lenne, ha nem csinálnék cirkuszt.

- Nem azért jöttem ide, hogy újból fájdalmat okozzak nektek - szólt hozzám a férfi, majd fakó, kék szemeit az én sötét íriszeimbe fúrta. Szemeiben a megbánás jele csillogott - Én...én sajnálom, Jason!

Csak bámultam rá. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni.
Egyáltalán mit gondol? Hogy ide jön, elmormol egy sajnálomot és már minden megis van neki bocsájtva? Kötve hiszem... Sosem volt itt, amikor szükségem lett volna rá.

- Igen, bizonyára sajnálod - nevettem fel kínomban - És mi van azzal, hogy én egy mocskos, kis rohadt buzi vagyok? - lépdeltem felé közelebb vöröslő fejjel, mire kikerekedett szemekkel nyelt egy nagyot - Nem emlékszel arra, hogy mit is mondtál úgy 11 évvel ezelőtt? - köptem a képébe, miközben a nyakamon már kidudorodtak az erek - Csak a szégyent hozod rám... Szerinted kinek kell egy hormon zavaros, kis buzi? Ha valaki ezt megtudja nekem befuccsoltak! Tudod ez mit jelent? Azt, hogy miattad minden romokba fog dőlni, amit eddig felépítettem magam köré! Egy homokos miatt... Hány faszt szoptál eddig? Vagy talán rosszul kérdeztem? Ohh...bocsánat! Hányan basztak seggbe? He'? Te...te már nem az én fiam vagy...nekem nem kell egy ilyen félre sikerült buzi! - ordítottam a képébe mind azt, amit 11 éve a fejemhez vágot. Amivel darabokra törte a szívemet. Ezek a szavak örökre beleégtek az agyamba. Minden elalvás előtt ugyanezeket hallottam, ugyanezek nem hagytak nyugodni éveken keresztül - Vagy most már mégis a fiad vagyok, apa? - sziszegtem az arcába, majd hátat fordítva neki kiindultam a házból. Anyu zokogva hallgatta végig az egészet. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem sajnáltam, de az Istenértis! Minek kellett őt idehozni?!!

- Tudom, hogy elrontottam! Azt is tudom, hogy egy nyomorult féreg vagyok, amiért ilyen szörnyűségeket műveltem azokkal, akiket szeretek... De megbántam és...És sajnálom! Tiszta szívemből sajnálom fiam... - kiáltotta utánam. A szavai lyukat égettek a szívembe, és ahogyan mentem, minden egyes lépésemnél a lábaim megremegtek.

Csak mentem és mentem előre. Nem tudtam, hogy hová tartok, a lábaim vittek maguktól valamerre. Aztán az egyik sarkon befordulva megláttam őt. Steven velem szembe jött a járdán lehajtott fejjel, de mintha megérezte volna a jelenlétem, fejét felemelte, és kék szemeit az enyémekbe fúrta. Mikor felfogta, hogy ki is áll vele szemben megtorpant a járda közepén, és ajkaira egy hatalmas vigyor kúszott. Csak álltam ott és néztem a barátomat, aki egyszerre volt hozzám nagyon közel, és mérhetetlenül messze tőlem.

- Komolyan te vagy az? - préseltem ki nagy nehezen magamból a szavakat, mire ő csak egy aprót bólintott, majd nagy, öblös léptekkel elindult felém, aztán pár pillanat múlva már előttem is termett.
Hatalmas kezeivel átkarolta a derekam, és magához húzva ajkait az enyémekre tapasztotta. Azt hiszem abban a pillanatban fogtam fel, hogy mennyire is hiányzott nekem Steven valójában. Bele sem mertem gondolni, hogy majd mi lesz akkor...akkor, amikor majd örökre elmegy.

- Annyira sajnálom, Jason ezt az egészet! - döntötte homlokát az enyémnek, miközben én ujjaimat sötét hajába vezettem. Elég sok hajszál lehullott a földre, én pedig csak ijedten néztem utánuk. Szóval már a haja is kezdett kihullani, gondolom a sok gyógyszer miatt, amit a daganatra szedett.

- Annyira hiányoztál...- motyogtam bele a mellkasába, mire szorosabban ölelt magához. Az illatát - amit annyira szerettem - lassan kezdte el magába szívni az én felsőm. Imádtam amikor Steven illatom volt - Azt hittem, hogy nem fogsz visszajönni többé...- néztem fel rá, mire ő nagyot nyelve nyomott egy csókot a homlokomra.

- Megígértem, hogy visszajövök - nagy tenyerével végig simított az arcomon, aztán mellém nézve elrévedt a távolba - Nem tudnék úgy elmenni, hogy nem láthattalak téged utoljára - sutogta maga elé ugyanazokat a szavakat, amiket az elutazása előtt is mondott nekem, mire a mellkasomra mázsás súly nehezedett. Fel kellett készülnöm rá, hogy már nem maradt sok időnk. Legszívesebben elsírtam volna magam a karjai között, de tudtam, hogy kettőnk közül én vagyok az, akinek erősnek kellett maradnia - Szeretlek, ugye tudod? - nézett le rám egy szomorú mosollyal az ajkain, mire válaszul én csak bólintottam egyet.

- Én is szeretlek, Steven! - préseltem össze az ajkaimat, miközben összekulcsolva az ujjainkat elkezdtem húzni a háza felé - Jobb lesz ha megyünk, mert elfelejtettem kabátot húzni - nevettem fel a szerencsétlenségemen, hiszen télen nem igazán volt ajánlatos kabát nélkül mászkálni a minuszokban.

- Mihez is kezdhetnél nélkülem? - vigyorgott rám a barátom, miközben finoman meglökött a vállával.

- Semmit...hiszen nélküled nem élet az élet - motyogtam magam elé bámulva. Ő csak reszketegen sóhajtott egyet, majd nyomott egy csókot a fejem tetejére.
Aztán megszaporáztuk a lépteinket, hogy minél kevesebb időt kelljen kint töltenünk a hidegben.