- Még mindig nem értem, hogy miért nem hagyod, hogy veled menjek - dörmögtem az orrom alatt, miközben Steven kezébe adtam az utazótáskáját. Szemforgatva akasztotta a vállára, majd ujjainkat összekulcsolva indult el megkeresni a 18-as megállót, ahonnan az a vonat indult, amivel éppen készült a szüleihez elutazni.
- Ezt most egyedül kell végig csinálnom. Így is kilesznek akadva, és össze fognak törni, pont úgy, ahogyan te is pár nappal ezelőtt - fordult felém komor arckifelyezéssel. Lehunyt szemekkel torpantam meg, őt is megállásra kényszerítve - Most miért álltál meg? - pillantott felém meglepetten, mire csak felfelé biccentettem a fejjemmel.
- Azt hiszem ez lesz a te vonatod - húztam szomorú mosolyra az ajkaimat. Vele akartam menni, vigyázni rá, de nem hagyta. Miért kell ennyire kibaszott makacsnak lenni-e?
- Tudod, hogy vissza fogok jönni - sutogta nekem döntve a homlokát. Hinni akartam neki, de tartottam attól, hogy az idő ellenünk játszik. Két kezemet a derekára téve húztam közelebb magamhoz, fejemet a mellkasába fúrva. Egyszerűen csak el akartam veszni az ölelésében.
- Ígérd meg nekem, Steven! - motyogtam bele a pólójába, mire szorosabban ölelt magához.
- Megígerem, hogy visszajövök - nyomot csókot a fejem búbjára - Nem tudnék úgy elmenni, hogy nem láthattalak téged utoljára - sutogta maga elé. Az egész karom libabőrös lett, és kirázott a hideg. Egy picit eltolt magától, hogy ajkait az enyémekre tudja tapasztani. A csók rövid volt. Túl rövid.
- Ideje lenne menned, bár én nem bánnám, ha lemaradnál - kacsintottam rá mosolyogva, mire ő nevetve a vállamba öklözött.
- Azt elhiszem...- mondta egy apró mosollyal az arcán, majd homlokon csókolt, aztán kikerülve pár embert felszállt a vonatra.
Percekig ott áltam. Még akkor is, amikor a vonat már kigurult az állomásról. Nem tudtam menésre bírni a lábaimat, de muszáj volt haza mennem.
~♡~
744 óra, 2.604 perc és 111.600 másodperc telt el azóta, hogy Steven elutazott.
Ennyi ideje már, hogy elment és még nem jött vissza.
Azóta nem beszéltem vele, nem hallottam róla.
Azóta hiányzik és azóta vagyok teljesen magamba roskadva. Hiszen nem ír, nem hív, nem keres. Már csak az tartja bennem a lelket, hogy megígérte, hogy visszajön. Mindig betartotta azt, amit ígért - legalábbis ezt bizonygattam magamnak.
- Mit akarasz venni neki? - pillantott felém Adam, miközben zsebre dugott kezekkel baktattunk a fehérbe bújtatott utcákon. A talpunk alatt ropogott a fehér, frissen hullott hó, ami gyönyörűen csillogott az utcai lámpák fényében.
- Őszintén? Fogalmam sincs... - az este hideg volt, erre pedig a fagyos szél is rátett egy lapáttal. Összébb húztam magamon a meleg kabátomat, hogy ne dideregjek annyira - Viszont a te ajándékodat már kitaláltam - fordultam felé sejtelmes mosollyal az ajkaimon. Adam felhúzott szemöldökkel nézett rám, miközben kesztyűbe bújtatott ujjaival szőke, hópihékkel teli hajába szántott.
- Most félnem kéne? - kerekítette ki a szemeit. Hallottam a hangján, hogy alig tudja visszatartani a nevetését, de azért próbálkozott komoly arcot vágni.
- Határozottan - küldtem felé egy féloldalas vigyort, mire mind a kettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Egymást lökdösve a csúszós, fagyos járdán haladtunk tovább a sötét estében az otthonom felé. Olyan régen volt már, hogy barátok lettünk, mégis úgy éreztem, hogy most váltunk igazán egymás legjobb barátaivá. Az igazat megvalva szükségem is volt rá, jobban, mint bármikor.
- Tudod... - torpant meg a járda közepén, mire érdeklődve álltam meg én is mellette - ...jól áll neked a fehér.
- He'? - vágtam igazán értelmes képet, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy sajgó hátsóval ülök a jéghideg hóban. Adam nevetve ugrott rám, engem elterítve a havas fűben. Egy nagy lendülettel lelöktem magamról, majd fölé gördülve a csípőjére ültem, hogy ne tudjon elmenekülni. Kezeimmel felmarkoltam magunk mellől egy jó nagy adag hókupacot, amit szeretettel a barátom képébe nyomtam. Kapálózva próbálta kisöpörni arcából a fagyott pelyheket, amit én csak röhögve néztem végig, aztán megsajnálva szenvedését leszálltam róla és felsegített a hideg földről.
- Nem vagy normális...- dörmögte az orra alatt, miközben próbálta átmelengetni magát átfagyott kezeivel, kevesebb mint több sikerrel - Megfagyok - rázkódott meg egész testében, majd a fogai is vacogni kezdtek.
Nem mondom én is fáztam, szinte halálra fagyva.
Adam csak állt ott engem bámulva. Szőke tincsei nedvesen tapadtak a homlokára. A lámpák fényei glóriát rajzoltak haja fölé. Fehér arca a hidegtől teljesen kipirosodott, telt ajkai cserepesek voltak. Egészében úgy nézett ki, mint egy kicseszett angyal.
- Na gyere te angyalka, még a végén halálra fagysz itt nekem - ragadtam karon, majd húzni kezdtem befele a házba. Nem akartam, hogy miattam legyen beteg. Steven már ígyis eléggé beteg volt, nem volt rá szükség, hogy Adamet is ápolni keljen.
- Angyalka? - dobta vizes kabátját a fogasra, majd lerugva lábairól a bakancsát a nappaliba sétált a kandalló elé.
- Igen - bólintottam egy aprót, majd letelepedtem mellé a puha szőnyegre.
Egymásnak dőlve ültünk ott a pattogó tűz előtt, hogy végre ne kelljen éreznük a hideget, ami bevészkelte magát a csontjainkba.
Adam lassan elaludt, ezért kénytelen voltam becipelni a szobámba. Lefektettem az ágyamba, majd mellé feküdve magunkra húztam a meleg takarót. Már csak anyu álom puszija hiányzott, és akkor már tényleg olyan lett volna minden, mint régen.
Próbáltam elaludni, de csak reménytelenül fetrengtem ide-oda az ágyban, figyelve arra, hogy Adamet nehogy felkeltsem. Egyfolytában csak egy valami, azaz egy valaki járt a fejemben. Hiányzott Steven....piszkosul.
ESTÁS LEYENDO
Mert más vagyok...▶Befejezett!◀
De Todo...Talán ha tudtam volna, hogy az időnk véges, sosem engedlek el a karjaim közül. Hiszen mindent Te jelentettél nekem! Csak melletted voltam képes létezni, és miután elmentél, most, hogy már nem vagy, haldoklom...fuldoklom a hiányodban. Mert nem vag...
