Csörömpölésre keltem fel. Ásítozva ültem fel az ágyban magam mellé nézve, ahol már csak a takaró gyűrődésein látszott az, hogy éjszaka Steven ott aludt mellettem. Nyöszörögve dobtam le magamról a takarót, ami egészen idáig melegen tartott. A talpam cuppogva ért földet, amikor összeérintkezett a hideg parkettával, mire a gerincemen végig futott egy jókora borzongás. Gyorsan magamra kaptam a bundás felsőmet, meg a fekete mackó nadrágomat, és sietős léptekkel letrappoltam a lépcsőn. Keresztül mentem a nappalin, aminek ablakából tisztán lehetett látni, hogy kint hatalmas pelyhekben esik a hó.
A konyha ajtóba érve csípőmet az ajtókeretnek döntöttem, és felhúzott szemöldökkel vizslattam a konyhában sürgő-forgó barátomat. A levegőben mézeskalács illat terjengett, mire a gyomrom egy hatalmasat korgott a tudtomra adva, hogy ideje lenne enni.
- Felkeltettelek? - fordult felém Steven, mire az arcát meglátva kitört belőlem a nevetés. Az egész testét liszt borította, még a szempillái is fehérek voltak. Ő csak összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig a hahotázásomat, majd a mellkasa előtt összevont karokkal, durcásan lebiggyesztette alsó ajkát.
Egy kisebb mosollyal az arcomon öblös léptekkel odasétáltam hozzá, majd kezeimmel körül ölelve a derekát magamhoz húztam, és egy nagy puszit nyomtam a homlokára - Bocsi, kicsi! - orromat az övéhez dörgöltem, majd ajkaira hajolva egy rövid csókban forrtunk össze - Miért nem szóltál, hogy segítsek?
- Meg akartalak lepni valamivel...- mormolta a nyakamba, miközben ujjaival nyugtató köröket írt le a gerincem mentén. Ajkai nedves csókokkal lepték el nyakam jobb oldalát, mire a hasamban felébredtek a lépkék, és őrült ütemben kezdték el csapkodni a szárnyukat.
- Ez lesz az első karácsonyunk - szorítottam erősebben magamhoz, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem fog megismétlődni többször, de akkor, abban a pillanatban nem gondolhattam arra. Nem engedhettem, hogy elrontsa az egész napunkat.
- És az utolsó is...- bontakozott ki az ölelésemből Steven, majd komor arckifelyezéssel a konyhapultra dobta a kötényét - ami az előbb még hanyagul lógott a derekán - és a nappaliba sétált. Lekapcsolva a helyiségben a villanyt én is utaná indultam - Elmegyek fürdeni! - pillantott hátra a válla felett, mire én csak bólintottam egyet, szimbolizálva, hogy támogatom az ötletét - Addig te keress valami jó filmet, meg csinálj pattogatott kukoricát!
~♡~
Az ablaknak döntött fejjel ültem a párkányon, és néztem, ahogyan a hó lassan mindent beborított. Pár kisgyerek szaladgált csak kint, egymást szánkón húzogatva, de rajtuk és a szüleiken kívül nem mászkált kint senki sem. Már csak attól libabőrös lett a karom, ahogyan azt sok havat néztem, úgyhogy én se mentem volna ki akkor. Mögöttem pattogott a tűz, és a kályha csak úgy öntötte ki magából a meleget.
- Na mit fogunk nézni? - jelent meg Steven hirtelen a semmiből, mire egy kisebbet ugorva felé fordultam. A haja vizesen tapadt a homlokára, az arca piros volt, kék szemei pedig úgy csillogtak, mint a valaha létezett legszebb gyémánt.
- Jól érzed magad? - másztam le az ablakpárkányról, majd a kanapéhoz sétálva leültem mellé. Egyik kezemet a tarkójára téve, magamhoz húztam, aztán ajkaimat a homlokára szorítottam - Jézusom, te tűz forró vagy! - toltam el magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Ezzel most ne foglalkozz, Jason! - nézett rám könyörgően. Csontos ujjaival a hajába szántott, aztán egy reszketeg sóhaj kíséretében hátra dőlt, hogy a hátát a kanapé támlájának tudja dönteni - Csak ez a nap még hadd legyen az enyém. A miénk...- gördült le az arcán egy könnycsepp, mire a szívem újra meg újra összefacsarodott. Szörnyű volt nézni, ahogyan az az ember, akit a legjobban szeretek, lassan teljesen összetörik. Szótlanul közelebb másztam hozzá, majd az ölembe húzva vígasztalni próbáltam, de úgy tűnt, hogy hiába. Kezeimmel nagy köröket írtam le a hátára nyugtatás képpen, mire ő csak hangosan zokogni kezdett, fejét a nyakhajlatomba fúrva. Úgy éreztem, hogy minden eltelt perccel később én is fokozatosan a darabjaimra török. Bíztam benne, hogy nem az a nap volt az utolsó, amit még együtt tölthettünk, de látszólag ő így érezte, csak még nem tudott felkészülni rá.
Bár kitudott volna? Én is csak azért mutattam magam erősnek, mert a körülmények elvárták, hogy az maradjak.
STAI LEGGENDO
Mert más vagyok...▶Befejezett!◀
Casuale...Talán ha tudtam volna, hogy az időnk véges, sosem engedlek el a karjaim közül. Hiszen mindent Te jelentettél nekem! Csak melletted voltam képes létezni, és miután elmentél, most, hogy már nem vagy, haldoklom...fuldoklom a hiányodban. Mert nem vag...
