Jungkook
Egy labirintusban találtam magam, mikor kinyitottam a szemem. Bizonyos emlékeim elvesztek. Köztük az itt létem oka is. Körülöttem egy árva lélek nem tartózkodott és ez furcsa volt. Már megszoktam, hogy mindenki körbe ugrál a kívánságaimat lesve. Lehetséges, hogy csak a szüleim pénze miatt kedveltek, mert semmi különösebb részem vagy tulajdonságom nem volt, amit az iskola társaim felfedezhettek volna. Kivéve egy személyt. Ő mindig csak távolról figyelt, s azt hiszi nem tudok a létezéséről. Pedig tudok. Derékig érő hosszú haját, mindig kiengedve viseli, még nyáron is a tűző napsütésben. Akárcsak ő, én is messziről csodáltam. Talán harmadikosok lehettünk a gimiben, mikor tudatosult bennem, hogy kedvelem. Sokszor a szobám ablakából néztem, ahogy a kertben tevékenykedik. De azt is tudom, hogy ő reggelente a konyhájukban ülve, a reggelije közben engem nézett, mikor suliba mentem. Tudom. Én is őt néztem a szemem sarkából és ettől mindig boldog voltam.
A földről felkelve elindultam az egyik irányba. Minden kereszteződésben megfontoltam merre menjek. Végül zsákutcába érkeztem. Ami meglepett, hogy nem volt üres, mint a többi folyosó. Volt ott egy kis asztalka, s azon egy könyv. Lassan oda sétáltam, s elkezdtem méregetni a barna bőr borítású lap köteget. Ki nyissam? Végül is idáig még nem találkoztam ember evő szörnyeteggel, akkor biztos nem ebből fog kiugrani. Kikötöttem a bőrszíjat, s bele lapoztam. Ismeretlen írás virított a közepe felé. Eleinte csak egy mondat látszott, majd egy teljes oldal. Hogy lehetséges ez? Senki sincs itt, aki írhatná e sorokat, még is ott vannak. Ülésbe helyezkedve, kezembe vettem a könyvet, s olvasni kezdtem.
Ma reggel, ugyanúgy a konyhába ülve vártam, hogy elinduljon az iskolába. Ehelyett rendőrök és mentősök jöttek ki a házból egy letakart hordágyat húzva maguk után. Az utcabéliek körbe állták őket, kitakarva a halott személyt. Kimentem a lakásunkból egyenesen a szomszéd ház udvarába, hogy megbizonyosodjak kit néznek olyan nagyon az emberek. Lehet inkább bent kellett volna maradnom. Nem voltam felkészülve a látványára. Jungkook meghalt. Öngyilkosságot emlegetett a tömeg, de biztos vagyok benne, hogy nem lett volna képes ilyesmire önszántából. A szülei a ház melletti kis bokornál álltak összeölelkezve. Mr. Jeon nyugtatta a feleségét, de ő is a szakadék szélén állt. A gyomrom görcsben volt, s nem akartam hinni a szememnek, hogy mind ez megtörténhetett. Itt hagyott. Bárcsak életemben először és utoljára beszélhetnék vele. Megígérem, hogy nem a kusza érzelmeimmel fogom traktálni, csak annyit szeretnék megtudni miért tette és, hogy jobb helyre került - e. Istenem kérlek csak egy pillanatot had láthassam, ahogy mosolyog a nyuszifogait megvillantva.
A könnyeim eláztatták a papírlapot. Akkor én most halott vagyok? De hisz élek és lélegzek. Hogy lehet? Bármit is csináltam, a szüleimre miért nem gondoltam? Biztos nagy csalódást és fájdalmat okoztam nekik. És mi van Destinyvel? Hogy lehettem ennyire felelőtlen? És miért nem emlékszem a halálom napjára? Ez mindenkinél így van? Meghal, majd talál egy könyvet, amibe valaki ír valamit. Nekem miért pont Destiny? Tudja, hogy látom?
A teleírt papírt néztem, s csak akkor vettem észre, hogy a könyv oldalára fel van csipeszelve egy toll, amibe egy ötös volt vésve. Megfogtam és a következő oldalra kezdtem írni.
