Jungkook
Jó volt, hogy beszélhettem valakivel. Az még pozitívabb, hogy a sors megengedte had beszéljek Destinyvel, ha már az életben nem voltam elég bátor. Isten adott egy utolsó lehetőséget, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A válaszára vártam, de hiába. Semmi nem történt. A lapok üresek voltak, csak az eddigi beszélgetéseink voltak láthatóak. Újra és újra elolvastam időhúzásként. A tollal ütögettem a fejem várva a válaszára, de még mindig nem történt semmi. Gondolkodtam, hogy írjak - e, de nem akartam zaklatni a problémáimmal. Túl hosszú ideig halogattam kimondani az érzéseimet, s nem tudom mi történne, ha bevallanám Destinynek, hogy szeretem. Nem kérhetem tőle, hogy utánam jöjjön, mert ő nem ezt a zord helyet érdemli. Egy olyan srác illik hozzá, aki mindig kedves vele, megnevetteti, elviszi minden hova és mellette van, ha szüksége van rá. Ehhez képest én mit tudnék neki ajánlani? Betekintést a halálba. Semmi mást.
Jungkook, itt vagy? Híreim vannak! - megörültem, mikor megláttam a kusza írást.
Igen.
Ma elmentem suliba. Mindenki téged gyászol és azon vitatkoznak, hogy mi okod lehetett az öngyilkosságra. Legszívesebben elmondtam volna mindenkinek, hogy beszéltem veled. De így is elmezavarodottnak hisznek... Hát még, ha megtudták volna, hogy egy könyvön keresztül beszélünk. MI! Akik szomszédok mégse szóltak egymáshoz egy árva szót se. Mindegy is. Most nem ez a lényeg. Iskola után meglátogattam a szüleidet. Részvétemet nyilvánítottam, s óvatosan puhatolóztam, a részletekért. Anyukád hamar elsírta magát és elvonult egy külön szobába. Apukád mesélte el, hogy hajnali négy óra tizenhárom percre becsülték a halálodat. Most délután fél öt van. Azaz tizenkét óra tizenhét perce vagy halott. Igen kiszámoltam és mindig megjegyzem magamban, hogy Jungkook x órája nincs mellettem. Ne értsd félre... Nagyon örülök, hogy valamilyen szinten beszélhetek veled, de sokkal másabb azzal a tudattal, hogy bármikor eltűnhetsz újra az életemből. Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikeredett, ígérem hagylak szóhoz jutni most már.
Eléggé megdöbbentett a hír, miszerint ennyi idő eltelt az életem utolsó másodperce óta. Az viszont fájt, hogy a szüleimet nem nyugtathatom meg, hogy minden rendben itt vagyok valamilyen szinten. És ne sírjanak miattam, mert nem érdemlem meg. Destinyit is sajnáltam, amiért a volt osztálytársaim ilyen dolgokat gondolnak róla, mikor nem is tudják, hogy min megy keresztül. Miattam.
Köszönöm! Nem kéne velem foglalkoznod. Végül is már úgysem élek és időm van, mint a tenger. A kijáratot csak megtalálom előbb utóbb.
Ne hülyéskedj! Az előbb mondtam, hogy örülök, amiért így hozta a Sors. Csak egy aprócska kérésem volt Istentől és nézd! Beszélünk.
Ha már a kérésednél tartunk. Ha jól emlékszem azt írtad: „Megígérem, hogy nem a kusza érzéseimmel fogom traktálni...". Ezen mit értettél pontosan? - a mosoly szélesedni kezdett az arcomon. Most vagy soha!
Khmm... Azt is láttad?
Igen. És örülök, hogy elolvashattam. Tudod... Reggelente én is figyeltelek, miközben reggeliztél, vagy inkább engem lestél.
Komolyan? Ezt így, hogy hoztam össze? Aish... Én meg az érzelem kifejezés valahogy két külön bolygónak számít. Mivel a tollon és a könyvön kívül más nem volt a kezemben, s nem akartam becsukni a papír köteget, így az író eszköz maradt az utolsó tárgy, amivel fejbe csaphattam magam.
Mi?? Te... Te tudtad, hogy téged nézlek??
A négyessel mintázott fémet a laphoz emeltem, de megállt a kezem. Négyes? Idáig ötös volt rajta nem? Lehet tévedek, végül is ez csak egy szám. Mi jelentősége lehet?
Öhmm... Igen.
