~Tegnap feküdt be a korházba Tamás.Holnap meg is műtik.
Nem tudom miért, de lehet, hogy jobban izgulok, mint ő.
Most mèg csak a szülei és a huga látogathatják meg, de én csak a műtét után 2 nappal. Nem fogom kibírni.~
Éppen ott ültem a váróterembe, egyedül, mert a családja már ott volt vele. Kijött a doktor és ezt kérdezte :
-Szia, Tamás miatt vagy itt?
-Igen.Hogy van?
-Hát mèg alszik, de a műtét jól sikerült. Egyelőre nincs semmi gond ,de pont azért kell ittmaradnia mèg pár napig, hogy figyejük meg.
-Rendben, köszönöm.
-Ugye tudod, hogy ma még nem mehetsz be?
-Igen.
-Rendben, akkor szia.
-Viszlát.
Gondoltam, hogy arra a két napra nem is akarok róla hallani semmit, nem tudom miért...
Mikor "letelt az idő" bementem a korházba és ,mikor beértem Tamáshoz pont aludt.A családja akkor nem volt ott. Félórát ültem ott és vártam, hogy ébredjen fel, de nem ébredt. Bejött egy nővér és kérdezte:
-Vársz valakire?
-Nem, csak hogy ébredjen fel.
-Öhmm... ez nem ilyen könnyű.
-Hogy?
-Te nem tudod?
-Mit?
-Tamás kómában van.
-Mi?!
-Nem tudtad?Sajnálom.
-És nem lehet tudni, hogy mikor ébred fel ?
-Hát igazából nem, most is csak ezek a gépek tartják életben.
-És mi lesz ha nem ébred fel?
-Ha egy hónap alatt nem ébred fel, akkor lekapcsoljuk.
-És az mi jelent?
-Azt, hogy meghal. Nagyon sajnálom.
Azt hittem, hogy szívstoppot kapok.~Nem lehet!~
Belül már úgy éreztem, mintha már meghalt volna és minden nap ott voltam a korházban.
Beszéltem hozzá és vártam, hogy hátha visszaszól, de semmi .
Teljesen össze voltam törve.
Megint átváltoztam olyanná aki senkinek nem mond semmit.
Andival sem beszéltem már, Dórával igen, de nem részleteztem a bajaimat, érzéseimet, viszont Tamásnak mindent elmondtam. Hajszálpontosan.Még most sem tudom, hogy hallotta-e, hiszen nem tudta nekem elmondani.
Az éjszakákon sem aludtam semmit. Nappal pedig nála, a korházban aludtam.
Egyszer elmentem a családjához, velük töltöttem a napot és valahogy mióta kómában volt akkor éreztem először jól magam. Éjjel is ott aludtam, az ő szobájában és ott volt az íróasztalán a naplója. Nem tudtam ellenállni, elkellett olvasnom, tudnom kellett, hogy mit érzett irántam és a műtéttel kapcsolatban. Hát elvettem.
Még csak a fele volt beírva.
Elkeztdem olvasni és nagyon durva, mert már az első lapon szerepel a nevem.
A legrészletesebben leírta azt a 12-13 orát,amit együtt töltöttünk, de volt egy mondat, aminél már nem bírtam ki, hogy ne sírjak: "az a 12 óra volt életem legjobb 12órája ,még soha nem ismertem ilyen embert."
Olvastam tovább.
A végén írt egy kicsit a műtétről:
"Félek.Nagyon félek. De nem a műtéttől, hanem attól, hogy mi lesz utána...
Mi lesz ha meghalok?Milyen érzés lesz a halál? Mi lesz Ritával és velem? Nem! Nem akarom itthagyni! Nem, soha! Bár kevés ideje ismerem, de már a raktárban tudtam, hogy SZERETEM!"
Na itt aztán végleg betelt a pohár, úgy sírtam mint egy állat, mondjuk azok nem is sírnak.
Nagyon sírtam és mondtam:
-Énis SZERETLEK!
Bejött a szobába tamás huga, Iza és kérdezte :
-Mi a baj Rita?Miért sírsz?
Persze ő még nem nagyon tudta, hogy mi folyt körülötte. Még csak 6 éves volt, nem tudtam volna neki elmagyarázni...
-Nem sírok, csak bekerült egy szempilla a szemembe.
-Kiszedjem?
-Nem kell, köszi, már kiszedtem, csak rosszul esett a szememnek.
És azzal elment aludni.
Másnap Tamás családjával együtt bementünk a korházba és jött egy nővér:
-Sajnálom, rossz hírt kell közölnöm önökkel.
-Mi történt?- kérdezte megijedve Eszter, tamás anyukája
- Három nap múlva lekell szedjük a fiát a gépekről.
-Hogy?!Miért?
-Ez egy szabály... max. Egy hónapig lehet nálunk a gépen... Nem azért, nagyon sajnálom, de azt tanácsolnám, hogy kezdjék el szervezni a temetést....
Erre mindannyian elkezdtünk sírni. Tamás családja 2 óra múlva hazament és én még maradtam, mert elkellett pár dolgot meséljek neki...
-Szia.-mondtam neki kedvesen- elkell mondjak valamit, ami nagyon fontos.... Tegnap elolvastam a naplódat, nagyon sajnálom, de tudnom kellett, hogy mit érzel irántam és a műtéttel kapcsolatban.... Meglepődtem, nagyon.Sírtam egy csomót és énsem akarom, hogy itthagyj, a szüleid már a temetésed szervezik!-ekkor már megint nagyon sírtam-Kérlek ne hagyj el! Énis SZERETLEK!
Elbúcsúztam végleg tőle. Mikor az ajtó felé mentem, hallottam, hogy megmoccant. Odanéztem és próbálta kinyitni a szemeit. Nagyon jóérzés volt, elmondhatatlan, nagyon boldog voltam, izgultam ,és izzadtam.
-Tamás?-szolítottam meg
-Igen?-kérdezte nyöszörögve
Egyből futottam ki a folyósón a nővérekhez, elmondtam, hogy Tamás megszólalt.
