~Nem tudom, hogy van ez , de nálam, valahogy minden ünnep elcsesződik. Hol ez miatt, hol az miatt... csak én vagyok ilyen szerencsétlen?! Hogy minden rossz dolog körülöttem történik meg ?!~
Bár nagyon nem ismertem, de jófejnek tartottam és ideköltözött szeptembertől. Próbált vígasztalni, mikor Tamás nem ismert meg. És azzal az Ádámmal nagyon cukik voltak. Ő Amanda. 1 nappal Szilveszter után, kaptam a hírt, hogy meghalt. És akkor belegondoltam, hogy milyen lehetett Ádámnak. Bár tudtam, milyen az az érzés, de szerintem neki rosszabb volt, mert, mikor Tamás volt kómában, reménykedtem, hogy hátha felébred. De szegény Ádám, ő még csak reménykedni sem tudott. Elmentem a temetésére, bár engem kiráz a hideg a temetésektől. Miért nem lehet szertartás nélkül eltemetni? Ez olyan furi.Na mindegy, szóval a temetés után többet nem láttam Ádámot. Lehetséges, hogy elköltözött, vagy... áhhh bele sem gondolok.....
Tamás állandóan nyaggatott valami miatt.... sokat veszekedtünk abban az időben. Nem kezdődött jól az új évem.
Én szeretem őt, de mostanában nagyon önfejű, nem gondol rám.. Csak magának akarja a jót ... vagyis... mindegy...
Újra elkezdődött a suli... Dóra is másokkal lógott... akivel beszéltem, azzal is ordibáltam tehát.... Félek Tamással nemsokára vége. Nem akarom ezt. Felhívott Tamás, hogy engedjem be, mert ott állt az ajtó előtt. Egyedül voltam otthon, úgyhogy kicsit jól esett, hogy jött, amúgyis "tűzszünet volt". Felmentünk a szobámba és beszélgettünk. Leültünk az ágyra és egymást néztük.
-Szóval?-kérdezte fáradtan
-Szóval mi? Tamás! Megmondtam, hogy nem! Nem akarok veszekedni!
-Énsem, szeretlek!
-Énis, de nem értessz meg!
-Nem bírom sokáig!
-Ha ennyire nem bírod, akkor menj máshoz!- álltam fel
-De nem érted, hogy szeretlek?!
-Tamás...
-Nem!-kiabált bele a szavamba
-De...
-Nem!-megint kiabált bele a szavamba
-Vége!-kiáltottam fel sírva
-Nem akarom!
-Énsem!-nyitottam ki az ajtót-De most menj.
És elment.
Neeeeem! Másnap nem mentem suliba. Bezárkóztam a szobámba, vagy 9 zacskó chipsszel. Nem is válaszoltam senkinek messengeren. Egy csomót sírtam és még anyàékat sem engedtem be a szobámba. Egy nap alatt elfogyott az összes chipsz és a második nagy nagyon rosszul voltam és elájultam. Mivel úgysem tudott senki rólam semmit, ezért nem tudtak rajtam segíteni. Kinyitottam nehezen az ajtót és próbáltam lemenni a lépcsőn. Elvesztettem az egyensúlyomat és legurultam. Nem tudtam megszólalni, de nem is lett volna értelme, mert egyedül voltam otthon. És nagyon fájt mindenem, de túl fáradt voltam és elaludtam a földön. Egyszer csak felébredtem egy ágyban és mielőzt kimyitottam volna a szemem, azt hittem, hogy csak álmodtam és az ágyamban vagyok. De nem. Kinyitottam nehez a szemem és egy fehér szobánan találtam magam. Nagyon bepánikoltam és azt hittem, hogy meghaltam és ez a menny. Nagyon gyorsan dobogott a szivem és valami gép elkezdett pityeni mellettem. Erre befutott hozzám két fehérruhás nő és megijedve kérdezték, hogy mi történt és, hogy jól vagyok-e.
Akkor esett le nekem, hogy korházban vagyok. Bejött anya.
-Miért vagyok itt?-kérdeztem kétségbeesetten
-Mire emlékszel ezelőtt?
-Öhm.. a földön feküdtem és elaludtam, de nem tudom, hogy miért...
-Legurultál a lépcsőn.
-Tegnap?
-Nem.
-Akkor ma?
-Nem, egy hete.
-Mi??? Hogy aludtam annyit?
-Mesterséges kómában voltál.
-Öhmm...
-Majd még beszélünk-vágott bele a szavamba- de most kimegyek, mert van egy látogatód.
-Ki?
Nem válaszolt, hanem kiment. És bejött Tamás.
-Szia.
-Sziaaa- mondtam meglepődve és nagyon boldogan
-Mindenki az osztályból rólad érdeklődik.
-Fura, nem emlékszem arra, hogy mi történt...
-Ez hasonlít az én esetemre.
-Igen, de én emlékszem rád.
-Még jó.-kacsintott rám
-Nem fekszel mellém?
-Öhmm... nem.
-Miért?
-Rita...
-Miaz?
-Megbeszéltük...
-De mit?!
-Hogy vége.
-Mi?!Minek?
-Nekünk... a kapcsolatunknak..
-Mi??Dehogy!Miért szakítottunk volna?
-Nem emlékszel?
-Tamás!
-Bocsi, de most inkább... öhm... mennem kell. Szia.
Akkor bevillant. Minden. Meghogy azért gurultam le a lépcsőm, mert nem ettem és nem bírta tovább a szervezetem.
