Bementem újra hozzá, mert egyedül akartam vele lenni.
-Hogy vagy?
-Jól ,köszönöm, bár ez a kómás cucc, nem hiszem el.
-Olyan mintha csak aludtál volna?
-Pontosan.Meddig voltam kómában?
-Egy hónapig, azthittem meghalok nélküled.
-Öhmm... ezt hogy kell érteni?
-Nem bírtam, nagyon hiányzott a hangod, meg minden.
-De miért hiányzott?
-Hát ez nem egyértelmű?
-Nem.És mit keresel itt?
-Jöttem meglátogatni téged.
-De, honnan ismersz?
-Tamás ne szórakozz!Ne csináld ezt!
-Mit, honnan tudod a nevem?Ki vagy?
-A barátnőd.-mondtam könnyes szemekkel és nagyon csalódottan
-Nekem nincs...
-Akkor nem tekintessz a barátnődnek?
-Szép vagy.De nem tudom, hogy ki.
-Hogyhogy ki?Milyen hónapban vagyunk ?
-Hát ha eltelt egy hónap akkor.... június?
-Ne!-kiáltottam fel könnyes szemekkel
-Mi a baj?
-Augusztusban vagyunk, Tamás!
-Lehetetlen!
-Kimaradt neked két hónap !És ez azt jelenti, hogy akkor én is...Azt hiszem végem.
-Van egy újság?
-Itt van egy.-adtam oda neki
-Mii?Tényleg?
-Szóval....miközben kómában voltál elolvastam a naplód és elomdtam, hogy énis szeretlek.
-Milyen napló?Soha nem írtam naplót.
-Csak rólam.Elmegyek és elhozom. Kb. fèl óra múlva jövök.
Elmentem érte és közben az agyamban minden összevissza állt. Nagyon szomorú voltam.
Elvittem neki a naplóját és egy órába telt, hogy elolvassa. A végén ő is könnyezett és már boldog voltam, hogy eszébe jutott, de nem, csak azon sírt, hogy így szeret és, hogy milyen különleges módon jöttünk össze.
-Nem emlékszel?-kérdettem reménykedve
-Sajnálom, nem.
-Hogy tudnám eszedbe juttatni?
-Nem...
-Várj!-vágtam bele a szavába-Vab közös képünk. Megmutatom.
-Oké.
Megmutattam és ezt mondta:
-Elhiszem, hogy szeretsz és, hogy énis szerettelek, de nagyon sajnálom én nem emlékszem és ez nem így, hogy most látlak "először" és szeretlek és járunk....
-Tudom, de nem tudod min mentem keresztül...
-Elhiszem, hogy rossz vilt. De gondolj bele, hogy most milyen nekem!
-Rossz.Tudom, hogy az, de nekem is, mert rég vártam, hogy beszélgessünk, erre elfelejtessz!-mondtam sírva
-Kicsit megkell ismerjelek...
-Értem.
Aztán elmentem. Otthon elmondtam anyáéknak, hogy felébredt Tamás. Nagyon örültek, de nem értették, hogy miért nem vagyok nála és ,hogy miért vagyok szomorú. Nem válaszoltam, mert túl le voltam törve, ahhoz, hogy erről beszéljek.
Minden nap bejártam hozzá a korházba és meséltem magamról, meg rólunk.
Látszott rajta, hogy érdekli a dolog, de nem láttam azt a szemébe, amit addig... Az a nézés... Amikor tudtam, hogy ismer, meg hogy járunk...
Nagyon szenvedtem az miatt.
Nem csak neki volt rohadt fura ez az egész.
Eljött a szeptember. Pár napra rá a suli és , hát ennek ki örül?
Én soha. Tamás már jól volt.
Mentem a suli felé és egyszer éreztem , vagy láttam oldal a szememmel, vagy nem tudom mi..., de az a lényeg, hogy észre vettem, hogy velem van Tamás.
Kicsit megjedve mondtam:
-Ssszia!
-Szia.Szóval...ez neked új suli?
-Hát... igen és nagyon félek ,nagy kérés lenne, hogy egész vègig velem legyél?Nem ismerek senkit....
-Persze!És ott lesz Dóra is!
-Jaaj tényleg, köszi.
Beértünk a suliba és sokkal másabb volt, mint ahogy elképzeltem és nagyon féltem a bemumatkozástól... Bejött a tanárnő:
-Na sziasztok!Eljött egy újabb tanév , gondolom mindenkinek jól telt a vakáció..............
S az a hosszú uncsi szöveg....
-Na és gondolom már hallottátok, láttátok , hogy van egy új lány az osztályunkban.
Na ekkor olyan hülye érzés volt a hasamban... nagyon féltem, hogy majd beszólnak ,meg minden... Meg persze, hogy mondjak magamról valamit...
-Légyszíves állj fel!-szólított a tanárnő
Felálltam.
-Ő az, Pál Rita, Budapestről.Most
már leülhetsz.
-Köszönöm.
Hát mégsem volt bajom a bemutatkozással. Ennek örültem.
Mentünk hazafelé Tamással és , mikor jött az utca elágazás, akkor megkérdeztem , hogy átjön-e?Igent válszolt. Jól akartan kezdeni a sulit. A nyáron ugyebár történt velem egy-két dolog....
Ideköltöztem, megismertem Dórát, Tamást, meg egy héten idejött, Szombathelyre egy osztály és ott megismertem Amandát , meg Ádámot....
Nagyon jó fejek voltak. Aztán Tamással ugye történt az a dolog...
Hazaértünk és anyáék nem voltak otthon....
-Kérdezhetek valamit?-kérdezte félénken Tamás
-Nyugodtan!
-Letudnád rajzolni, hogy kb. Hogy nézett ki az a raktár, ahol voltunk?
-Igen, de miért?
-Az éjjel veled álmodtam, amit elmeséltél... mindent megálmodtam.
-kb.ìgy nézett ki...-mutattam a rajzot
-Fix. olyan, mint az álmomban.
-Tényleg?
-Öhmm.... Rita elkell mondanom valamit, amit a műtét előtt nem tettem, de te már mdgtudtad, de én aztán nem éreztem úgy..öhm- habogott össze-vissza zavartan
-Tamás nyugi!
-Szóval, azt hiszem... emlékszem mindenre.
-Mi?! Ez komoly?!
Abban a pillanatban olyan boldogság fogott el,ami leírhatatlan.
-Rita, SZERETLEK!
Erre nem tudtam megszólalni, két okból, az első, hogy mikor az embert meglepetès éri, akkor nem tud reagálni, de már ,ha két másodperc után visszagondol, akkor már tudna.... A második ok, az az , hogy megcsókolt és minden elismerésem annak az embernek, aki aközben tud beszélni....
