Végül úgy döntöttem, hogy ~elmegyek még a suliba... de Tamásékat nem nagyon látom szívesen~ egyfolytában együtt voltak, ekkorra már tudtam, hogy Tamásnak ő az igazi, és szerintem ő is érezte. Neki csak egy kapu voltam a célhoz, ő pedig nekem az indulópont, mivel miatta megyek, most ezen az úton és a halál a cél. Ez furán hangzik, de így van. Én még mindig szeretem őt. Ő volt az egyetlen barátom... mármint úgy... Kb. beteljesültek a vágyaim, szóval nem volt mit csinálnom mást, mint várnom. Kiszámoltam, hogy kb. csak egy hetem lesz hátra, úgyhogy akitől tudtam, attól elbúcsúztam, kivéve Tamástól, bár már nem szeretett, de én igen őt, úgyhogy őt az utolsó napra akartam hagyni. Elképesztően lassan telt az az egy hét, nagyon rosszul voltam és unatkoztam is, de már nem akartam kiszálni az ágyamból. Szegény anyáék, ők voltak még a kivételek, akiktől csa utolsó nap akartam elbúcsúzni.
Eljött az utolsó nap(ahogy én számoltam), június 14. Reggel anyáéktól elbúcsúztam fájó szívvel és felhívtam Tamást, hogy jöjjön át.
