Sweetness (befejezett)

Különös érzések

   A tor meghitt mégis kissé szomorkás légköre, lassan átragad mindenkire. Étkezés közben, halk beszélgetések zavarják meg csak a csendet. Már a főételek is lassan elfogynak, mikor is HwaYoung feláll az asztaltól és megkocogtatva boros poharát hívja fel magára a figyelmet.
- Úgy gondolom ideje felbontanunk édesanyám végrendeletét. – Kijelentésére egy eddig még nem látott öltönyös úr jön a terembe, gondolom a család ügyvédje. Átnyújt egy borítékot HwaYoungnak, majd a terem szélén lévő egyik üres széken foglal helyet. Lassan kinyílik a boríték és feszült csend lesz a szobában. Körülnézek és figyelem az itt lévők arcának változásait. Néhányak arcán reménykedést, néhányakén nemi félelmet vélek felfedezni a gyász mellett. De vannak itt olyanok is, akik csak önelégülten, már zsebükben érezve szegény Kim néni vagyonának egy részét csak mosolyognak, és arcukról eltűnik az eddig rá festett gyász. Majd MinSeokra, az anyjára és a mi asztalunknál ülők arcára nézek. Az ő arcuk is megváltozik. Vannak, akik kissé dühösnek tűnnek, ahogy végig néznek a gyásznépen, vannak, akik csak maguk elé néznek, és ott van MinSeok, aki erőt nyújtóan fogja meg anyja kezét, akinek az arcán, a gyász látszik, akik ha elmosolyodnak, azt egy kedves emlék miatt és nem a rájuk váró örökség miatt teszik. Végül csak lehajtom a fejem, nem érzem magam ide valónak. Nem érzem azt, hogy jogom lenne ennél az asztalnál ülni, mert itt nem ismerek senkit sem, és hiába szerettem annyira Kim nénit, akkor is csak egy alkalmazottja voltam, nem pedig a család tagja. És nem érzem úgy, hogy másik asztalnál ide illőbb lennék, hiszen a legkevésbé sem érdekel, kire menyi pénzt hagyott az elhunyt, sem az mi lesz a munkámmal. Egyszerűen csak fáj, hogy egy ilyen kedves embert vesztett a Föld. Szívem szerint, most inkább felállnék, és itt hagynám ezt a termet, a várost és csak mennék, még meg nem szabadulok minden fájdalomtól, ami itt ért. Mintha MinSeok megérezné, hogy nincs minden rendben és szabad kezével megkeresi az én kezemet és az asztal alatt megfogva azt, szorítja meg nyugtatólag. Míg én elmélkedek HwaYoung felolvassa a végrendelet nagy részét.
- És elérkeztünk a SWEETNESS-hez is – hallom meg végre én is a hangját, ahogy kiszakadok keserű gondolataimból. – Mint azt már sokan gondolhattátok, a boltot a fiam, MinSeok kapja. Ugyanakkor a kiegészítés értelmében a bolt 20%-a Han MingSoo tulajdona lesz a továbbiakban. Ami a nyaralókat illeti... - kellett egy kis idő, mire felfogtam HwaYoung szavait. Hogy én? A SWEETNESS-ből? – És ezzel a végére is értünk. A jogi részekkel kapcsolatban forduljanak nyugodtan Park úrhoz, a család ügyvédjéhez. – Ezzel befejezve mondandóját ül vissza helyére.
Éppen, hogy csak a házi gazda helyet foglalt, az egyik asztalnál egy háromtagú, páváskodó, egy temetésre felettébb ízléstelenül öltözött család, nagy robajjal hátratolva székét áll fel az asztaltól és indul meg az ajtó felé, hogy a hölgy még onnan visszafordulva intézze szavait HwaYoung felé. – Látszik, hogy a te anyád volt. Pont olyan, mint te, egy idegennek a fél karját oda adná, de a saját családjára nem gondol – mondja, majd az orrát felszegve a férje és fia után megy, az ajtót jó hangosan bevágva. Ezt követően néma csend telepszik a teremre és én HwaYoungra nézek. Látszik rajta, igen csak igyekszik, hogy erős tudjon maradni.
- HwaYoung-shi, én – kezdem – én lemondok a SWEETNESS-ről, ha az... – folytatom, hiszen tudom, én vagyok az előbb említett idegen.
- Ugyan, ne butáskodj. Az, hogy a SWEETNESS részben a tiéd nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy ez a hölgy és a családja nem kapott semmit – feleli azonnal a háziasszony.
- És mielőtt vitatkoznál – szól közbe Xiumin is – nem is engedném, hogy lemondj arról a boltról. Tudom, hogy neked is legalább annyira fontos, mint nekem. – Nem tudtam vitatkozni azzal, amit mondott, hiszen igaza van. Valahol mégis szégyelltem magam az előbbi jelenet miatt, még akkor is, ha tudom nem az én hibám volt.
A délután lassan estébe hajlott és az emberek elindultak mind haza. Vigasztaló szavakkal búcsúztak a gyászoló családtagoktól, és néha még tőlem is. Mikor a vendégek nagy része elment már, úgy éreztem nekem sincs miért itt maradnom.
- MinSeok-shi – fordultam a fiú felé. Igen, hiába mondta, hogy tegezzem, nem igazán érzem úgy, hogy ezen a megszólításon változtatnom kellene. – Szeretnék újra részvétet nyilvánítani neked és édesanyádnak is – mosolygok az épp mellénk érő asszonyra.
- Máris menni készülsz? – kérdezi HwaYoung.
- Igen – felelek – úgy gondolom mindenki számára nagyon fájdalmas és megterhelő volt ez a nap. Elfáradtam és szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül lehessek – folytatom őszintén és látom a szemükben felcsillanó megértést.
- Ez esetben – áll fel MinSeok is – haza viszlek, persze csak ha nem bánod.
- Oh – kissé meglep az ajánlat, de végül is rábólintok, hiszen azt sem tudom merre is van a hazafelé. – Köszönöm! – mondom, és már indulunk is. Búcsúzóul megölelve HwaYoungot ülök be Xiumin mellé a kocsiba. Elindulva adom meg a címemet és hátra dőlve a kényelmes ülésen hunyom be szemeimet. Az út alatt csak a város esti zajai és a motor halk zúgása töri meg a csendet. S bár mindketten hallgatunk, ez a csend sokkal inkább meghitt, mint kínos. Újra elfog az a megmagyarázhatatlan biztonságérzet, ami a nap folyamán már többször is rám tört MinSeok mellett, és meg kell vallanom ez nagyon is megnyugtat. Ebben az érzésben nincs ott az a halvány félelem, mint eddig bármikor, ha kicsit is biztonságban éreztem magam. Úgy érzem, bízhatok benne, hogy mellette nem eshet semmi bajom, és bár még nem ismerem annyira ezt a különös, magával ragadó személyiségű, kedves srácot, tudom, ismerni szeretném. Néma gondolkodásomból Xiumin halk hangja szakít ki.
- Megérkeztünk – mosolyog rám, majd kiszállva az autóból nyitja ki nekem is az ajtót.
- Köszönöm – viszonzom mosolyát és ellépve mellette indulok az ajtó felé. De nem egyedül teszem meg, azt a pár métert, ugyanis MinSeok egészen az ajtóig kísér. Kinyitva azt, fordulok MinSeok felé. Nem igazán tudom, mit is kéne tennem, egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy behívom, de aztán el is vetem az ötletet. Szerencsére Xiumin megoldja a problémát.

- Köszönöm anyám és a nagyi nevében is, hogy eljöttél ma, és azt is, hogy eddig ennyire szereted mind őt, mind a boltot. Remélem a következőkben mi is ilyen jól együtt tudunk majd dolgozni – mosolyog rám.

- E felől kétségem sincs - viszonzom gesztusát.

- Nos, akkor szép estét, és holnap után találkozunk – lép egyet hátrébb.

- Szép estét – bólintok és belépve az ajtón intek neki, majd megvárom, még elindul és csak az után csukom be az ajtót.

  Levetve a kabátom indulok a nappaliba, ahol meg is találom YunSeot és mellé ülve mesélek el neki mindent. A temetésről, a boltról, MinSeokról és a különös érzésről, ami a hatalmába kerít, ha újdonsült főnököm mellett vagyok.

Helló! 

Először is: köszönet azoknak, akik eddig olvasták ezt a történetet.
Másodszor: Szívesen fogadok építő jellegű kritikákat ;)
Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket. Ami pedig a lassú feltöltéseket illeti, ne haragudjatok érte, de vizsgaidőszakom van és suli mellett dolgozom is, így néha már nincs erőm nekiállni az új fejezeteknek, de amint tudok mindig frissítek!
Nos,  jó olvasást!;)