Sweetness (befejezett)

Már nem vagyok egyedül

    Miután üdvözöltem Xiumint a fotósok felé fordultam. Hosszú lesz ez a nap.
- Han MingSoo, örvendek a találkozásnak – hajolok meg feléjük.
- Kim JongDae a fotós, és enyém az öröm, hogy megismerhetem – hajol meg.
- Zhan Yixing, örvendek – hajol meg a másik férfi is. Kínai, ez meglepett, nem gondoltam volna.
Miután lefutottuk a tiszteletköröket, elkezdtünk megfelelő helyet keresni a fotókhoz. Végül a kávégépek – végül is ez az újdonság – mellett foglaltunk helyet. Míg JongDae beállította a fényeket, a gépeket és engem is, addig Yixing valahonnan elővarázsolt pár kotyogós kávéfőzőt és egy két kávés csészét is az pultra tett, mint kelléket. Hm, felkészültek, de azért remélem, hamar végzünk. Több okból is. Végül fotózni kezdenek. Nem mondom, hogy halálosan élvezem. Alapból nem szeretem, ha fotóznak, pláne ma nem. Nem is tudom miért mentem ebbe bele. Vagyis igen, nagyon is jól tudom miért. Pillantok a fotósok mögött a kasszapultnak támaszkodó férfira. Kim MinSeok, aki csak úgy besétált z életembe, ezzel menedéket és biztonságot nyújtva, lenyugtatva, mégis felkavarva érzéseim.
- MingSoo – halom a fotós hangját – legyen szíves a kamerába nézni, és kérnék egy mosolyt is! – Utasít halkan és én enyhén elpirulva, mert még is csak a főnökömet bámultam, fordítom vissza tekintetem a kamera felé. Most épp szemből készítik a fotókat, ezzel nincs is baj. A gond csak ott kezdődik, hogy JongDae mindenáron az arcom sérült felét akarja fotózni.
- Inkább ezt az oldalt, ez a jobb profilom! – Próbálom viccelődésnek álcázni, győzködésem. Ami el is éri a célját, belemegy a cserébe. Újra nekiállunk fotózni, még több kattanás, vakuvillanás, és mosoly, ami nem tesz jót a számnak, így nem is csoda, hogy a még be sem gyógyult seb, ismét felreped. Nem akarok tudomást venni róla, de Yixing, a díszlet igazgatása közben észreveszi.
- MingSoo-shi, vérzik a szája – hívja fel rá figyelmemet.
- Oh, - „lepődök" meg. – Észre sem vettem. – Emelem kezem az említett ponthoz és érintem meg azt, majd fel is szisszenek.
- Tartsunk szünetet – lép mellém Xiumin és ad egy zsepit a kezembe. – Minden rendben? – Ül le mellém én pedig először felpillantok a fotósokra, akik a képeket nézik vissza, majd a padlóra szegezett tekintettel bólintok egy aprót. – Nem voltál túl meggyőző – veszi ki a kezemből az inkább rúzsos, mint sem véres papírdarabot, majd keresve egy tiszta felületet óvatos mozdulatokkal kezdi el kitisztítani a sebet, amennyire lehet. Mindeközben olyan közel hajolva hozzám, mint eddig maximum a puszik alkalmával. De ez most más, akkor nem láttam az arcát, a tekintetét, ami most aggodalmat és törődést sugárzott, és ezek mellett ott volta a szeretet meleg fénye is. Azé a szereteté, amit én is éreztem iránta. Hm, legalább magamnak ne hazudjak. Ez több, mint szeretet, ez szerelem! Végre be kell ismernem magamnak, beleszerettem a főnökömbe, az üzlettársamba. Beleszerettem Kim MinSeokba. De a csodálatos pillanatnak, mégis Xiumin vetett véget, azzal, hogy kezét az arcomra simította, azzal a szándékkal, hogy elfordítva fejemet vizsgálja meg jobban a sebet. De ez a mozdulat jobban fájt, mint számítottam rá. Hangosan felszisszenve húztam el arcomat kezétől, miközben szemembe könnyek gyűltek. Nem csak a fizikális, de a lelki fájdalom miatt is. Nem tudom őt itt hagyni!
- Úr Isten! MingSoo, mi a baj? – Kérdezi aggódva, óvatosan állam alá nyúlva fordítva maga felé arcomat. – Azt ne mond, hogy semmi!
- Jae-JaeBum – suttogom halkan, miközben könnyeim már megállíthatatlanul törnek elő rejtekükből.
- Tessék? – kérdez vissza.
- A... a srác – kezdem, de elcsuklik a hangom.
- Uraim – fordul MinSeok ezúttal a fotósok felé – megtennék, hogy magunkra hagynak minket? – Kéri őket, és ők felkapva a fontosabb cuccaikat, bólogatva távoznak. MinSeok újra felém fordul, és felemelve fejemet néz mélyen a szemembe. – Mond el mi bánt, bennem bízhatsz!
- Tudom – szipogom, majd mesélni kezdek. – Az a srác, akit a nyitás előtti napon itt járt, Im JaeBum. Az egyetem harmadik éve alatt jártunk. Vagyis nem nevezném annak. Inkább csak közeli barátok voltunk – magyarázom a padlót fixírozva. – Ezzel még nem is volt baj, de miután szakítottunk minden megváltozott. Akkoriban vesztek össze a szülei, és akkor halt meg az édesanyja is egy balesetben. Az orvosok szerint, ezt a traumát nem tudta feldolgozni – mesélek tovább. – Az szakításunk utáni első pár napban, talán egy hétben, nem volt semmi. Aztán elkezdődött ez az őrület – folytatom és MinSeok szorosan magához ölelve hallgat. – Először csak annyi volt, hogy úgy tett, mintha nem szakítottunk volna. A történtekre való tekintettel próbáltam szépen elmondani neki, hogy vége. De, ezt már nehezebben viselte. Először csak követett, aztán ha találkoztam valakivel, mindig leszidott, hogy rossz voltam, meg, hogy miért csalom őt. Aztán – csuklik el a hangom –kezet emelt rám. Többször is. – Fejezem be, nem tudok többet mondani.
- Most is? Mikor itt járt? – kérdezi Xiumin, miközben nyugtatólag simogatja a hátamat. Szorosan hozzábújva mesélem el neki a történéseket, JaeBum felbukkanásától, eddig a pillanatig.
- Az, az állat! És miért nem tettél ellene semmit? – Kérdezi.
- Próbáltam, de hiába. Elvégre az én szavam az övé ellen. Az apja egy befolyásos ember, és kiállt a fiáért. Akár, mit is tettem nem volt haszna. Feljelentettem, de ejtették az ügyet, öt éven át menekültem előle, de mindig megtalált, ahogy most is.
- Annyira sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned.
- Nem a te hibád – mosolygok fel MinSeokra. – Inkább nekem kéne elnézést kérnem – suttogom és egy értetlen pillantást kapok válaszul. – Miattam JaeBum, most téged is bántani akar, azt mondta három napom van itt hagyni téged, vagy rossz vége lesz.
- Engem ne félts, tudok vigyázni magamra, és téged is megvédelek! – Ölel magához még szorosabban arcát a nyakhajlatomba temetve. – Ugye nem mész el?
- Nem akarok, elegem van abból, hogy folyton menekülök. Szembe kell szállnom vele. Nem szeretnélek itt hagyni, mert – hallgatok el egy pillanatra, hogy bátorságot gyűjtsek. – Kedvellek.
- Én is téged, de mielőtt bármit is tennénk, had kérdezzem meg. Orvosnál voltál? – Tol el magától, hogy a szemembe nézhessen, mire megrázom a fejem.
- Nincs rá szükség, nem olyan vészes – motyogom, de Xiumin hajthatatlan. Minden áron be szeretne vinni a korházba kivizsgálásra. Hiába győzködöm, hogy nem kell, csak annyit mond, megígérte, hogy vigyázni fog rám és ez is hozzá tartozik ehhez.
Végül beadom a derekam és elmegyünk a korházba, ahol az orvos ugyan, azt mondja, amit én is. Csúnyább, mint amilyen súlyos és haza is enged, így már a házam felé vezető úton ülünk a kocsiban. Most, hogy újra kettesben lehetek MinSeokkal, sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Mellette biztonságban vagyok, és ez által csak még erősebb lesz az iránta érzett szeretetem.
- Megjöttünk – állítja le a kocsi motorját a házam előtt.
- Bejössz?
- Persze – feleli és kiszállva a kocsiból segít ki engem is. Amint belépünk a házba, egy idegesen mászkáló YunSeo fogat minket. Szegény lány elfelejtettem felhívni. Amint beljebb megyünk, megtudjuk az idegessége pontos okát. Járt a SWEETNESS-nél és nem volt ott senki, így érthető, hogy aggódott főleg a tegnap történtek miatt. Mondata végén ijedten pillant MinSeokra, majd mikor megtudja, tud mindent és egész végig vele voltam, megnyugodva ajánlja fel, hogy főz egy teát, még mi helyet foglalunk a nappaliban. Igen, most erre van szükségem. Egy forró teára, a legjobb barátomra, és a védelmet nyújtó ölelésre MinSeoktól!


*****

Úgy gondolom, nem kellenek felesleges szavak ahhoz, hogy megértsétek a fejezet lényegét.