Egyszer Volt Hol Nem Volt, Volt Egyszer Egy Sárkány...2 /befejezett/

9.fejezet-Egy fejezet lezárul

Cassie
A fehérköpenyes nő belökött a szobába, egyenesen a padlóra. Felordítottam, mikor a combomba nyilalt a fájdalom. Amikor a nő ellépett mellőlem elhatároztam, hogy megszököm. Nem törődve a fájdalmammal, felugrottam és letepertem a nőt. Kikaptam a kezéből a kulcsot és kirohanva a szobából, becsaptam magam mögött az ajtót és futni kezdtem a folyosón. Az egyik szoba ablakán lopva pillantottam be és elképedve ismertem fel a földön fekvő fiút. Claude. Te jó ég! Hogy kerül ide? Megragadtam a kilincset és lenyomtam, de az ajtó nem tárult ki. Erre megrángattam, de semmi. Viszont Claude felkapta a fejét és elképedve pillantott rám.
-Cassie??-kerekedett ki a szeme és azonnal felállt, majd a köztünk lévő ajtóhoz lépett.
-Claude? Hogy kerülsz ide?-emeltem fel a kezemet és az üveglapra szorítottam. Hirtelen megjelent három fehér köpenyes férfi és megragadtak.
-Nem!-sikítottam.
-Cassie!-kiáltott Claude és ököllel esett neki az ajtónak, de az még csak be sem repedt. A három férfi visszarángatott a fehér szobába. Felzokogtam, mikor a fájdalom újra a lábamba nyilalt.
-Cas?-hallatszott az aggódó hang a fejemben.
-Semmi bajom!-szipogtam, de nem sikerült meggyőznöm Gevint. Ekkor ismét kitárult az ajtó és az a férfi lépett be, aki korábban megkinzott.
-Cassie! Azt hittem együtt tudunk működni.-rázta meg a fejét csalódottan.
-Hogy működhetnénk együtt? Még a nevét sem tudom! Hogy bízzak magában?-kérdeztem. Igazából nem érdekelt a neve. Csak kellett az elterelés, amíg rájövök, hogyan nyúljam le a kulcsait. A férfi felnevetett.
-Alexander. Alexander Summers.

Naren
Ott álltunk az épület előtt. Nagyjából fél órába telt megtalálni, de végre sikerült.
-Kész vagy?-pillantott rám Eliot kíváncsian. Bólintottam és egy nagy levegővétel után berugtam a duplaszárnyú ajtót és végigmasíroztam a folyosón. Az egész csapat követett engem. A kapcsolatunkon keresztül próbáltam kapcsolatba lépni Cassievel, de valami blokkolt. Viszont megtaláltam Gevint.
-Huh, Ren! Már kezdtem aggódni, hogy nem jössz!-hallatszott a megkönnyebbült hang a fejemben, mikor befordultam az egyik kisebb folyosón. Eliot hirtelen megtorpant mellettem és az egyik ajtó üvegének nyomta a homlokát.
-Jó helyen vagyunk!-jelentette ki, majd az ajtó túloldalán lévő sárkány felé bökött.
-Szabadítsatok ki mindenkit! Nem fontos, hogyan, csak mentsétek, akit lehet! Én megkeresem Gevint és Cassiet.-néztem mélyen Eliot szemébe, mire bólintott.
-Vigyázz magadra!-mosolyodott el, aztán egy határozott mozdulattal berugta az ajtót. Rohanni kezdtem és közben eligazítást kértem Gevintől. Hamar megtaláltam.
-Hála az égnek!-sóhajtott fel.-Nálad vannak a kulcsok? Anélkül nem lehet...-kezdett bele, de félbeszakítottam és nemes egyszerűséggel berugtam az ajtót-...kinyitni.-meredt rám kikerekedett szemmel a sárkány-Ugye most csak szórakozol velem!
-Mert?-ráncoltam a szemöldökömet zavartan.
-Amióta itt vagyok, próbálom kinyitni az ajtót!-intett a fejével a fadarab felé. Ekkor tűnt csak fel, hogy egyedül van.
-Hol van Cassie?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Nem tudom. Pár perccel ezelőtt még a szomszéd szobában volt, aztán felsikított és többé nem hallottam-rázta meg a fejét szomorúan.
-Ne ne ne ne!-kezdtem hátrálni és azonnal a szomszéd szoba ajtajához léptem, de az nyitva állt, mögötte a szoba üresen.

Cassie
Kábán tértem magamhoz. Alexander rángatott kifelé az épületből, egyik kezében tartva a karomat, hogy meg ne szökjek, a másikban pedig egy pisztolyt, melynek a csöve egyenesen az oldalamba fúródott. Az utolsó emlékem az volt, hogy ez az idióta leütött. Fájdalom nyilalt a lábamba, mikor áthelyeztem rá a súlyomat. Felszisszentem.
-Magadhoz tértél?-pillantott rám Alexander, de nem állt meg. Tovább haladt az erdő felé.
-Engedjen el!-nyöszörögtem.
-Sajnálom, Cassie, de nem tudok eleget tenni a kérésének. Attól tartok legalábbis, hogy most még biztos nem. De ne is akarj! Már nincs rá okod! A barátaid, akik a segítségedre siettek, nem sokára halottak. Elég fontos lehetsz, ha ennyien utánad jöttek!-mosolygott rám ridegen.
-Nem vagyok fontos!-ráztam meg a fejemet.
-Ahhoz képest, egy elég harcias úriember tört be hozzánk és kiszabadította a sárkányodat, ám mikor téged nem talált, dühöngeni kezdett és egyenesen belesétált a csapdánkba.
Ren? Ugye nem? Te jó isten! Ha neki valami baja esik akkor én megőrülök.
-Az nem lehet!-ráztam meg a fejemet, de éreztem, hogy szétárad bennem a fájdalom, ami ezúttal nem a lábamnak tudható be. Ha Naren meghalt, akkor nekem sincs okom tovább maradni. Kirántottam a karomat és rohanni kezdtem. Tudtam, hogy Alexander inkább lelő, mintsem, hogy hagyjon megszökni. Hirtelen megjelent valaki a tisztás másik felén, az épület mellett. Ren. Megtorpantam. Él. Semmi baja. Könnyek szöktek a szemembe a hirtelen támadt boldogságtól. Naren, mintha megérezte volna, hogy nézem, felém kapta a fejét és hatalmas megkönnyebbülés áradt szét az arcán. Mosolyogva indult el felém. Hirtelen egy lövés szakította félbe ezt a csodálatos pillanatot, mire én felsikítottam a fájdalomtól. Az utolsó, amit láttam, Ren arca volt, ahogy a megkönnyebbülés helyét a pánik veszi át és a nevemet kiáltva rohan felém. Utána semmi más, csak a tömény fájdalom, amely átjárta az egész testemet. Minden elsötétült előttem.