Leiner Laura: Bábel Szasza szemszögéből ^.^ [NEM LESZ FOLYTATÁS]

1.Fejezet - Így kezdődött...

Csomagok a kézbe, felvettem a cipőmet, elköszöntem a szüleimtől, és már indultam is. Csak lazán, meg minden. Ahhha, persze. Még kétszer kiabáltak utánam a szüleim, először azért, mert ott hagytam a sátramat, másodszor meg, mert elfelejtettem eltenni a kulcsomat. Én csak röhögve vettem tudomásul, milyen szórakozott vagyok ma. 

Busszal mentem, mert nem akartam, hogy a szüleim vigyenek, és na jó, talán azért is, mert így sokkal lazábbnak és menőbbnek néztem ki. Mellesleg kaptam is jó pár elismerő pillantást míg a pályaudvarra értem. Én általában csak dobtam az illető felé egy mosolyt, de ha a csaj elég szép volt, akkor rá is kacsintottam.

A pályaudvaron nem láttam se Zsófiékat, se Abdult vagy Hipót. Hát oké, biztos kicsit korán jöttem. Gyorsan csekkoltam az órámat, 10:20. Ahhh...olyan rohadt meleg van...Vártam egy kicsit, de amikor 10:28-kor még sehol nem volt senki, elgondolkodtam. Biztos ma megyünk?

 Felhívtam Abdult,aki elküldött a francba, mert épp hajat szárított, és ilyenkor nem szabad zavarni. Sóhajtva írtam Hipónak,aki meg hányingerre panaszkodva inkább bement a mosdóba gyógyszerért. Hát ez remek. Inkább írtam egy SMS-t Zsófinak. Szerencsémre azonnal válaszolt.

Én: Már itt pusztulok az állomáson. Sehol senki. Egyáltalán ma megyünk?

Zsófi: Persze, ma. Most indulunk. Miért vagy egyedül? Abdul? Hipó?

Én: Még nincsenek itt. Abdul hajat szárít (?), Hipónak meg hányingere van.

Zsófi: Mikor nincs? :D Jövünk. 10 perc.

Megkönnyebbülve sóhajtottam. Már csak az a kérdés, mégis hogy a francba fogok kibírni további 10 percet a tűző napon???

Pár perc múlva aztán inkább át álltam a pályaudvar elejére, hogy a többiek könnyebben észrevegyenek. Ott döglöttem a napon, amikor végre megláttam a felém közelítő magas Napsit, és mellette Zsófi alacsonyabb alakját, egy halom cuccal. Kiabáltak nekem, amin csak röhögni tudtam, de visszakiabáltam.

Amikor oda értek hozzám, láttam, hogy ők se bírják túlságosan ezt a meleget, mindketten kifulladtak a sok csomag cipelésétől, és a forróságtól. A másik ami feltűnt, hogy rengetegen bámulják Napsit sóváran, illetve utálkozva. Ehhez már mind az öten hozzászoktunk, mármint Napsi, Zsófi, Abdul, Hipó meg én.De hát, akkor is. Bár engem is többen bámultak. Amit nem bántam...

  – Miért bámul minket mindenki? - kérdezte Napsi, akinek láthatóan most tűnt fel, hogy mindenki minket, azaz inkább őt nézi.

 – Mert elfelejtettél felöltözni -vágtam rá szórakozottan az iszonyú rövid valamire célozva, amit nadrágnak csúfolt. Én bírom Napsit, de na.

  – Hülye vagy? Ez egy farmersort! – kezdett vitatkozni, miközben fején megcsillant a napszemüvege. Vagyis várjunk csak! Az az én napszemüvegem, amit két hónapja galádul ellopott! De most nem volt kedvem belemenni még egy vitába, inkább visszavágtam.

–Az lehetett, amikor ötéves voltál - vigyorogtam, tudva, ezt a csatát már megnyertem. De Napsi nem volt büszke vesztes, inkább azért belevágott ököllel a vállamba. Erőből. Nem mintha fájt volna... Sóhajtva előkaptam a telefonomat, majd Ateszt tárcsáztam. Közben Zsófi is rám nézett, aki eddig a beszélgetésünkön szórakozott.

  – Kit hívsz? Abdult? Hipót? - kérdezte a fejét forgatva. Aranyos volt.  

 – Nem. Ateszt hívom - vetettem oda lazán, elvégre már sokat meséltünk róla Abdullal.

  – Ki az az Atesz? - kérdezte tanácstalanul. Ezek szerint az Ateszról szóló meséink nem kötötték le túlságosan. A telefon kicsöngött párszor, miközben Napsi és Zsófi azt találgatták ki az az Atesz. A telefon hangpostára kapcsolt. Idegesítő.

 – Nem veszi fel -jelentettem ki hitetlenkedve, majd inkább Zsófihoz fordultam. – Atesz, akiről meséltem. A fesztiválarc! - tettem hozzá, amikor még mindig értetlen arcot vágott.

  – Ó, oké, megvan -biccentett, kissé unottan.

Zsófi évek óta a legjobb barátom, és egy ideje már a barátnál is többet jelent nekem, de vannak olyan dolgok, amiket ő nem érthet meg. Ilyen Atesz is. Abdullal nagyon bírjuk a srácot, és sokat tudunk róla beszélni, de ezt a "rajongást" őt idézve, nem képes megérteni. Neki Atesz csak valami srác, akiről már sokat hallott, míg nekem Atesz ennél többet jelent.

Kissé talán túl sokáig bámultam őt elgondolkodva, úgyhogy inkább félrekaptam a fejemet, hogy neki ez ne tűnjön fel. De úgy látszik ő is elgondolkodott, mert még nem figyelt fel túlzott bámulásomra, ellenben Napsival, aki furán méregetett, majd vállat vonva rákacsintott az egyik őt bámuló srácra. Szerencsére pont megláttam Abdult.

  – Na, jön, Abdullah!  -rikkantottam, ismét félrekapva Zsófiról a tekintetemet.