A Reklám Arc™ |Szünetel|

∆20∆

-Thomas?-hunyorgok a sötétben, mivel pár hülye gyerek szétcseszte a közvilágítást ezen a soron.

-Psszt! Gyere le!-mondja és kettőt koccan a foga.
-Gyere föl! Eszemben sincs megfázni egy IDIÓTA miatt!-vágom a fejéhez.
Nem mond semmit, csak felméri a terepet.
Kíváncsian szemlélem, hogy vajon hogy oldja meg ezt az egyemeletnyi különbséget.(Hazudnék ha azt mondanám nem élvezem néha csesztetni!)

Nekiugrik a kerítésnek, majd onnan egy bűvészi mozdulattal belekapaszkodik a terasz vasból készült korlátjába.

A szám tátva marad. Mindig is tudtam hogy sokat ad a külsejére ezért kondizik de, hogy két karral felhúzza magát és simán átugor egy kerítést arra soha nem gondoltam.

-Na mi van? Toppan elém és ezzel megszüntetve köztünk minden távolságot.

Nagyon régóta ismerem Thomast és természetesen sokat voltunk együtt ahoz, hogy megszokjam közelségét.

De mostanában annyira más lett...

-Mi...?...hh..-nyelek kettőt.
-Miről akartál beszélni?-mondja és nem zavartatva magát belép a szobámba.
-Régen voltál itt!-mondom teljesen eltérve a tárgytól.
-Igen,tudom!-mondja és hangja kicsit szomorú.
Leül az ágyra, mire bennem felmegy a pumpa.
-Száj le a mocskos ruháddal az ágyamról!-állok elé és húzni kezdem a lábát.
-Neeem!-gyerekeskedik és még jobban szétterül gyönyörű, pihe-puha takarómon.
-Kapod be te hülye!-húzom le a cipőjét.
-Ugyan mit!-fogja meg derekam és maga mellé ránt az ágyra.
-Ezt! Nyújtom ki a nyelvem rá és belebokszolok egyet kemény hasába.

-Húú tee...-megfog és maga alá gyömöszöl.

Régen sokkal jobb volt verekedni vele, mert gyengébb is volt meg gondolom hagyta is magát, de most hogy megférfiasodott...

-Neeee!-sipítozok, mert arcomat basztatja egy jókora párnával.
-Csöndesebben!-pisszeg le, de annyira mégsem látom komolynak. Látom? Baszki még nyelni sem tudok ettől a kurva párnától ami lassacskán megfolyt.
-Megfulladok!-köhögök, mert már a számon sem kapok levegőt.
-Varázs szó?-röhög és lefogja a karjaimat.
-Anyád!-mondom utolsó lélegzetemmel és tüdőmből kimegy a levegő ahogy rám nehezedik.
-Hát... Nem!-fogja le kalimpáló lábaimat combjával.
-hhhh...-lihegek, de egyre rosszabb érzés.
Hirtelen eltűnik a párna az arcomból és a kezeimet is "visszakapom".
-Te...hhh...fa..sssz!-lihegek még mindig alatta.
-Tudom! Én is imádlak!-borzolja össze még jobban a hajamat és megjutalmaz egy önelégült mosollyal is.

-Ugye tudod, hogy nehéz vagy?-mondom még mindig zihálva.
-Ugye tudod, hogy nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem!-kacsint és puszilgatni kezd. Először a hajamat, majd az arcomat és végül a nyakamat kezdi cirógatni puha ajkaival.
-Ne legyél nyaligép, mert te akkor is...!-csapok a pofijára egyet.
-Bekaphatod!-nyújtom ki újra a nyelvem.
Elmosolyodik és újra fogságba ejti karjaimat.
-Miért basztatsz?-nyögök fel.
-Mert szeretlek!-puszil újra a hajamba.
Halkan röhög. Gondolom élvezi, hogy ilyen kis gyenge vagyok hozzá képest.
-Tényleg?-nézek rá bambi szemekkel. De aztán hirtelen eszembe jut, amit Liam mondott.
Hajamat kezdi simogatni. Nézem ahogy elgondolkodik...mint ha nem is itt lenne...
-Thomas itt a való élet! Egy kurva dühös lány vár itt rád!-nézek rá értetlenül.
Feleszmél és mielőtt szemembe nézne gyorsan beleszagol hajamba.
Érzem a meleg levegőjét fejbőrömön amitől okvetlen is libabőrös leszek.
Thomas. Kérlek!-hangom fájdalmas és elgyötört.
-Mielöt bármit is mondanál...hajol közelebb.
-Szeretném ha tudnád!-néz a szemembe.
-Hogy szívesen bekapom!-mosolyodik el és puszit nyom a számra.

-Jaj te kis Móka Maki!-adok egy jó erős barackot fejére.

Leszáll rólam, de ugyan úgy fölöttem marad. Két kezét fejem mellett támasztja meg.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez az a helyzet amiben el akarom mondani ami bánt, de ... Hisz van az a mondás: most vagy soha... Hát akkor most!

-Liam-től tudom, hogy miattam vagytok rosszban.
Arca semlegessé válik.
-Ugyan! Liam egy seggfej nem kell mindent elhinni amit mond!

-Akkor ugye az sem igaz, hogy... szerelmes voltál belém?-nézek szemébe és nemleges választ szeretnék...de tudom, hogy ez most lehetetlen bármennyire is akarnám.
Karjai megfeszülnek, de szemei még mindig csillognak. Mint aki reméli, hogy erre a kérdésre nem kell válaszolni.

-Faith, én sajnálom!-kapja el tekintetét.
-------------
Abban a percben egy világ omlott össze bennem... Reméltem, hogy tényleg nincs igaza Liam-nek, de most hogy Thomastól is hallottam...
Egyszerűen nem tudom elhinni... --------------

Ajkaim megremegnek, szemem pedig bekönnyezik.
-Nem!-török ki visítva és eltolom magamtól.
Némán bőgők hang sem jön ki a torkomból.
Felállok és tombolni kezdek.
Nem szól semmit, csak felül az ágyon és engem néz.
-Hogy tehetted ezt velem? -vágok hozzá egy könyvet a polcról.
-Megbíztam benned a kezdetektől! Soha nem kételkedtem benned! Én sohasem hazudtam neked! Te voltál az egyetlen fontos ember az életemben!- csapkodok. És körülöttem minden leesik vagy széttör. Dühöm hirtelen átcsap sírásba, majd újra tombolni kezdek.
-Shhh!-terem mellettem és lefogja karjaimat, hogy ne verhessem mellkasát.
-Hogy tehetted?
Hogy...?...tehetted..?...
Ismételgetem addig, amíg a szavak el nem mosódnak valami katyvasszá. Mellkasába fúrom arcomat és mindent össze könnyezek.
-Shhh! Mi mindent megoldunk! Mindig...-Vigasztal és úgy érzem alig állok lábamon.
Hangja egyre távolabbinak tűnik, míg nem teljesen el nem mosódik egy halk búgássá.

***
Thomasszal fekszem az ágyon. Mellkasába temetett arcom még most is nedves a könnycseppektől. Vagy fél óra telt el attól a nehéz, fontos kérdéstől és a dühkitörésemtől.
Azóta sem kaptam választ tőle, csak csitítgatott és vigasztalt.
Valahogy érzem, hogy nem akarja kimondani a tényt...egyszerűen csak nem akar megbántani...
De sajnos ez most elkerülhetetlen. Legszívesebben nem akarnék összeveszni vele, de muszáj tisztáznunk mindent... Csak reménykedni tudok, hogy nem romlik meg a barátságunk...