Azt hiszem mikor beléd estem tényleg beléd estem...|~ÁTÍRÁS ALATT~|

1.RÉSZ

Felidézés.....

-NEM ANYA! HAGYJÁL MÁR. UTÁLOM A RIBANC ÉNED. DE. CLARA IS JÖN. KUSSOLJÁL MÁR EL....-igen anyámmal beszélek telefonon. Idegesen leraktam a telefont,majd berontottam Clara szobájába.

- hugi... megyünk Londonba!

-mi? Én is?-Mutatott magára.

-igen hugi te is.

-biztos nem megysehova!- Rontott be a szobába anyám. Hogy termett ez itthon seperc alatt?

-nincs felelősség érzeted. Amióta apával elváltatok én vigyázok rá!

-na... azért ez nem igaz... -mondta higgattaban .

-tényleg? Akkor ki volt az aki nem jött el a ballagására? -Köptem a szavakat anyám szemébe.

-tudom... de... -hajtotta le a fejét.

- milyen de? Ribanckodtál akkor is? Miért nem jöttél el? Mert elfelejtetted és az egyik pasiddal hemperegtél.

-Sarah.. embereld magad. -Bökött a fejével Clarara.A húgomra néztem,és láttam hogy folynak a könnyei.

-sajnálom manó...- Ültem le mellé,majd hátát kezdtem simogatni.

-nem szeretnék Londonba menni...-hajtotta le a fejét,majd letörölte a könnyeit.

-szeretlek manó.

-én is szeretlek.- Ölelt át a húgom,majd kimentem a szobából.

Az emlékek még mindig úgy pörögnek előttem,mintha csak tegnap lett volna,mikor felszálltam a repülőre. Épp a kanapén ültem,és gondolkoztam. Jelenleg senkim sincs. Egy éve vagyok teljesen egyedül. Valamit tenni kéne ellene. Gyorsan felpattantam,majd felöltöztem, mivel otthoni cuccba voltam. Felcsaptam az ajtót,és már ki is léptem a lakásból.

-csókolom! -Köszöntem az idős szomszéd néninek.

-szervusz kislányom. Szép ez a mai nap nem de?

-persze..- mondtam kínosan,majd inkább a lépcsőt választottam. A cipőm csak úgy csattogott amikr ráugrottam az egyik lépcsőfokra. Szóval elég hangosan,de leértem. Kiléptem az ajtón,majd egyenesen kezdtem menni. Már vagy húsz perce sétálgatok London utcáin,mikor megrezzen a telefonom.

" Hey Babe.." Pillantottam meg az üzenetet; Clara...