Herondałe-Árnyvadászok

Hetedik rész: A Sátán gyermeke

Mindketten kifáradtunk. Zihálva próbáltam magam visszafészkelni, de a percekkel ezelőtti akaraterőm szertefoszlott, csak ficánkolni tudtam. A boszorkánymester az ágyam mellett térdelt. Alig élt már, látszott, csak miattam próbál tenni valamit, máskülönben már rég a földön heverne. Azt tudtam, hogy én minden merültem ki, de ő? Tudtommal az Intézet felszentelt terület, démon nem teheti be a lábát, és a boszorkánymesterek portálokon keresztül szoktak érkezni, bár Asmodeus jelenléte nem megnyugtató.

- Ki... ki vagy te? - vettem egy mély levegőt. 

Fizikailag fájt beszélni. Sürgősen pihennem kellett, aludnom, feltöltődnöm, de ezt ilyen helyzetbe nem engedhettem meg magamnak. Mike valamiért eltűnt, síri csend, azóta se hallottam egy cipőkopogást, vagy gyerekvisongást kintről. Még csak harci zajokat sem, semmit. - He, élsz még? - tudatosult bennem, hogy még mindig nem kaptam választ. Kis szünet után, a fiú megszólalt.

- Alig... - felerőltette magát az ágyra, kezével próbálta magát támasztani. Én még mindig az oldalamon feküdtem, hátam a hideg falnak nyomódott.

- Mi történt veled? Miért vagy ennyire kimerült? - most, hogy jobban szemügyre tudtam venni, felfedeztem az apróbb részleteket is. Szeme karikás volt, kezei, arca sebes, kaja kócos, és ami azt illeti koszos is.

- Valami nagyon nincs rendben - suttogta. 

Álcája már teljesen eltűnt. Bőre sötét mályva, míg haja szürkés, világos mályva színben pompázott. Szemei is szürkék voltak, ezen felül nem nagyon különbözött bármelyik embertől. A következő pillanatban a lábamon egy hideg, pikkelyes valamit éreztem. Megmozdulni nem tudtam, így csak a tekintetemmel próbáltam kideríteni mi lehet az. A boszorkánymester, mintha észbe kapott volna, felugrott az ágyról, majd el is esett. Próbáltam felé kapni, de meg se tudtam mozdulni.

- Minden rendben? - kérdeztem aggódva. Sürgősen meg kell gyógyulnom. Hol van ilyenkor Magnus?

- Persze! Csak nem vettem észre, hogy elmúlt az álcám - túrt bele hajába. Kabátja alól egy hosszú, fekete foltos, mályvaszínű gyíkfarok kandikál ki. - És veled? Mi történt?

- Hát... bonyolult. Még én sem értem, csak azt tudom, hogy minél hamarabb fel kell innen kelnem, mert vészjósló a csönd odakint - a fiú elnevette magát.

- Tehát azt várod, hogy meggyógyítsalak? - az ágyra rogyott, kezével megérintette az enyémet. Kérdőn néztem rá. Megint felnevetett. - Ha nem akarod megmondani, hogy mi van veled, akkor nekem kell kideríteni - mosolygott, és megmarkolta mindkét kezem. 

Lila fény kezdett világítani ujjai közül, becsukta a szemét, és mormolni kezdett valamit démoni nyelven. Melegség árasztotta el a testem, a sebeim bizseregtek. Pár pillanat múlva elmúlt ez az érzés, és a fiú újra megszólalt.

- Istenem! - arcára döbbenet ült ki. - Veled meg mi történt? A gerinced...

- Betörtek az Intézetbe, és nem volt nálam komolyabb fegyver, így Magnus visszaküldött az Intézetbe. Már a szeráfommal jöttem ki, amikor csúnyán elkapott egy démon... Au! Óvatosan! - a boszorkánymester közben a hasamra fordított, és elkezdte kibontani a sebemet.

- Bocsánat! És hogyan menekültél meg? - vette le végleg a kötéseket a hátamról. 

Hideg kezét a sebhez érintette. Nem fájt, még csak meg sem éreztem, csak tudtam, hogy ott van.

- Mike...

- ... és nem tudtál varázsolni - fejezte be a még el sem kezdett mondatomat. Gúny és megvetés ült ki az arcára. - Ez most lehet, hogy csípni fog - jelentette ki, és elkezdett valamit mormolni.