A végzet mindennapjai /Szünetel/

3.1. A kezdetekről

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az új részre, de nem tudok állandóan írni.

Csendes nyugodt napnak indult a mai nap, mint mindig. Reggel később keltem, ma csak az évzáró miatt kellett bemennünk az iskolába. Felöltöztem reggeliztem, fogat mostam és már indultam is a buszhoz. Még csak elsős voltam, de már egyedül jártam Pestre iskolába, a szüleim nem féltenek, tudják jól, hogy nagyon tudok vigyázni magamra.
Az évzáró 10-kor kezdődött. Az igazgató helyettes szokás szerint sokat beszélt, túlságosan is. Amint megkaptuk a bizonyítványt mindenki siettet ki az iskolából. Ahogy a többiek úgy én is siettem ki a suliból, hogy találkozhassak legjobb barátommal. Amint megláttam oda rohantam hozzá és a nyakába ugrottam.

- Szia! Ma este akkor benne vagy a mozizásban? - ölelt magához Dave.

- Hát persze! - az arcára nyomtam egy puszit. - Előtte viszont még szeretnék haza menni, hogy átöltözhessek egy kényelmesebb ruhába!

- Csak nyugodtan! Van időnk! - Dave még mindig a derekamat fogta és nem engedett el. - Akkor most kikísérlek Árpád-hídra, mindketten haza megyünk aztán este 6-kor találkozunk a WestEndben a mozinál!

- Jojó!

Dave két évvel idősebb nálam, de így is a legjobb barátom volt. Születésem óta ismerem őt. Mindig mellettem volt és szinte mindenhova együtt mentünk.

Daveel kisétáltunk Árpádra, én felszálltam a buszomra ő meg metróval ment haza. Egy óra volt haza fele az utam. Mikor haza értem megebédeltem utána felmentem a szobámba és kerestem valami csinos ruhát estére. Tesóm a szobájában gépezet, anyámék meg a nappaliban nézték a tévét. Mivel láttam, hogy van időm még bekapcsoltam a laptopomat és megnéztem a grepolisomat, közben Daveel chateltem. Fél öt kor elköszöntünk egymástól és mindketten elindultunk.

A kapunknál jártam, amikor egyszer csak megszólalt a légiriadó. Azonnal vissza berohantam a lakásba. Anyuék is már lent voltak a földszinten, az arcukon nekik a rémület látszott.

- Szedjetek össze magatoknak minimális fontos ruhát és cuccokat igyekezetek! - sürgetett minket anyukám.

Azonnal felrohantam az emeletre közben próbáltam telefonon elérni Daveet, de nem vette fel a telefont. Dave kérlek légy jól! Gyorsan átöltöztem összekaptam egy pár ruhát, pokrócot, a kedvenc plüss mackóm, a polcomról levettem a kedvenc könyveimet, egy pár lemezt, külső akkumulátort, és a laptopomat, ezeket betuszkoltam egy sport táskába. A polcomról levettem a két zsebkésem és a dobócsillagom, a szekrény mellől egy dobozból kivettem a katanámat. Az ágyamról még gyors felkaptam a szerencse zsebórámat és rohantam is le. Mindenki egy sporttáskával állt az ebédlőben.

- Ahogy látom mindenki meg van, akkor indulhatunk is a bunkerba. - anyukám elindult az ajtó fele. Az utcán az emberek eszeveszetten rohantak egymást lökdösve. A családommal a házak falai mentén sétáltunk a búvó hely fele.

A bunker az általános iskola és a községháza alatt volt megtalálható mélyen a föld alatt. Hatalmasra építették, hogy a falu lakói, plusz a környező városokból be tudja fogadni az embereket. Eleinte rengeteg ember volt a bunkerban, de a betegségek sok embert elvittek, volt, aki megörült és öngyilkos lett, volt, aki nem bírta a bunkerba és örültségből kinyitotta a hermetikus kaput kiszökött és a hermetikus kapu nyitva maradt a mutánsok meg beszabadultak, sokan meghaltak egyetlen egy ember miatt. Háromezer emberből talán maradtunk kétszázan. Nem tudtuk, hogy mi folyik a felszínen, senki, nem mert kimenni, mindenki félt. A bunker építője is meghalt saját magunknak kellett felfedeznünk a helyett, szerencsénkre egy raktárban találtunk egy térképet, amit ki is tűztünk a falra. Még csak hét éves voltam, de miután kitűzték térkép rádöbbentem, hogy nekem nem lesz rendes gyerekkorom. De a kíváncsiság, ami ebben a korban, a legtöbb gyerekben benne van az nekem is megmaradt. A térképet nézegettem és a kíváncsiság kavargott bennem, hogy mi lehet egyik, másik szobában.