Just Friend | Jacob Sartorius ff. |

-23-

Evés után Carol hazafelé igyekezett, ugyanis az anyukáját hazahozták a kórházból, és most otthon lábadozik, Carol pedig vele lesz. Amilyen gyorsan hagyta el legjobb barátnőm a házat, anya arca olyan gyorsan váltott át. Szemeiben szomorúságot véltem felfedezni, szemeiből pedig egy könnycsepp gördült le, amit még ezer követett, és ennek nem tudom mi volt az oka.

- Anya! Mi a gond? - kérdeztem aggódva, ugyanis nem sokszor látom így.

- Kate, édesem! Gyere, beszélnünk kell. - ült le a kanapéra, én pedig hevesen kalapáló szívvel követtem őt. - Apa.. Balesetet szenvedett. - tört ki belőle a sírás, én pedig legszívesebben ordítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- De ugye.. ugye. - kezdtem a mondatomat, amikor egy kicsit magamhoz tértem, de anya szipogva közbevágott.

- Nem édesem! Nem.. nem élte túl! - és egyszerre tört ki belőlünk a sírás. Anyából már sokadjára, belőlem pedig most. Akkor, ott megtört valami. Először Jacob, és most apa. Még csak el sem köszöntem tőle.
És életemben először részesültem fájdalomban. De olyan igaziban. Amikor azt érzed, hogy valaki hiányzik az életedből. Üresség. Az a kurva nagy üresség! De már nem tehetsz ellene semmit. Megtörtént, és az, aki felnevelt, akit szerettél, akiben bíztál az már nincs veled. Nincs, és ez nem miattad van, nem tehetsz róla, de te mégis magadat hibáztatod. Hogy nem tisztelted eléggé, és hogy néha olyan szavakat vágtál a fejéhez, amiket nem érdemelt volna meg. Őt nem kárpótolhatja semmi, és senki. És ezt mindenki nagyon jól tudja. Az ember csak akkor érzi igazán valaki hiányát, amikor már elvesztette. Miért?! Kérdem én, miért vagyunk ennyire hülyék? Az emberek.. És én is köztük vagyok. Hogy lehettem.. Ilyen tiszteletlen?!
Felrohantam a szobámba, anyát a kanapén hagyva. Ő is gondolkodott. A suli nemsokára kezdődik, még 1 hét van a szünetből. És akkor jutott eszembe. David. A bátyám. Ő is apuval volt. Vele mi történhetett? (csinálni fogok egy új szereplős részt, amiben szó lesz Davidről. Többet a továbbiakban olvashattok majd róla. 😉 szerk.) A lépcsőn leszaladva álltam meg a konyhában, ahol anya mosogatott, miközben látszólag gondolkodott. Ő is nagyon maga alatt volt.

- Anya! - rohantam be a konyhába, mire az említett személy felém kapta a fejét. - Daviddel mi van? - bombáztam rögtön anyát a kérdésemmel.

- Súlyos sérüléseket szenvedett, kórházban van külföldön, de mikor jobban lesz egy kicsit, repülővel átszállítják ide, Sydney-be. - mondta, mire egy kicsit fellélegeztem. Legalább ő "jól van". Egy halvány mosoly kíséretében visszasétáltam a szobámba. Eldöntöttem, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni, mert túl sok volt ez a nap. Akkor még nem tudtam, mi vár rám odakint..

•~* 30 perccel később *~•

Éppen az utcában sétálgattam, mikor két ismerős hangot fedeztem fel. Elindultam a hang irányába, és feltűnt két fiú alak. Brandon és Jacob volt az. Gyorsan elrejtőztem egy bokor mögé, és hallgatóztam.

- De én szeretem őt! Nem veszíthetem el. - mondta Jacob, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Aztán egy ördögi nevetést hallatott Brandon, majd megszólalt:

- De ő már nem szeret téged, Jacobka. Megaláztad, azthiszed ezután megbocsájt neked? Bennem legalább megbízik, és nem tudja hogy csak ki akarom használni. Ha ezt elmondod neki, akkor sem fogja elhinni neked. Semmi esélyed sincs, Jacob. Felejtsd el azt a ribancot! - hogy mi van?! Legszívesebben elsírtam volna magam, de inkább hallgattam.

- Ne merd így nevezni őt! - mondta Jacob, majd nekiugrott Brandonnak. Itt már muszáj volt közbelépnem.

- Fiúk! Jacob! Brandon! Hagyjátok abba! Sírtam el magam, mire mindketten leálltak. Brandonnak egy kék monokli díszelgett szemöldöke felett, mig Jacobnak folyt a vér az orrából.

- Jézusom.. - fordultam el egy kicsit, kínomban pedig mosolyogtam.

- Kate, nyugi. - lépett mögém Brandon, majd hátulról átölelt.

- Nem, Brandon! Hallottam.. Hallottam mindent. - hámoztam le magamról a karjait.

- Ó, tényleg? Akkor legalább nem kell veled foglalkoznom, te kis kurva. - mondta rezzenéstelen arccal, majd megrúgott, én pedig a földön kötötten ki. Barndon futni kezdett, miközben én fulldokoltam, mert a hasamon rúgott meg.

- Kate! Hahó! Figyelj rám! Ne csukd be a szemed, Kate! Hallasz engem? - szólongatott Jacob, előttem pedig pár másodpercre elsötétült minden. Jacob a karjaiban tartott, miközben én még mindig a levegő után kapkodtam. Karjaiba vett, majd egy padra leült, engem pedig az ölébe fektetett. Nyomott egy puszit a homlokomra, miközben a hajamat simogatta.

- Jól.. Jól vagyok. Ültem fel köhögve.

- Akkor. Hallottál mindent? - válaszul csak bólintottam. Jacob a két keze közé vette a fejem, majd hosszasan megcsókolt. És ebben a csókban benne volt minden. Az, hogy sajnálja, a szeretet. Minden.

- Figyelj.. A múltkori, amikor Dominicával.. Szóval, tudod. Ő csókolt meg. - mondta a tarkóját vakargatva.

- Gondoltam.. - mosolyodtam el. És ezért szeretem. Mert még olyan helyzetekben is mosolyt tud csalni az arcomra, amilyenben most vagyok.

- Van kedved valahová menni? - kérdezte lelkesen. Épp megszólalni készültem volna, amikor Jacob háta mögött a távolban egy kislányt fedeztem fel, aki az apukája nyakába ugrik. Rögtön lefagyott az arcomról a mosoly, de nem akartam, hogy Jacob megtudja, valójában teljesen össze vagyok törve belülről, ezért egy műmosolyt erőltetve az arcomra bólintottam egyet.

Hali!
Gondoltam, ezzel a résszel kárpótollak titeket az előzőért, mert az tényleg nagyon rövidke lett. Remélem tetszett, és várom a kommenteket!! 🙈💓