Sakura naplója

2. nap

  Kedves naplóm!
Miután tegnap hullafáradtan és természetesen kimerülten hazaértem, egyből ledőltem a puha ágyamra aludni. Olyan kényelmes volt a pihe-puha ágyneműben, hogy azonnal el is nyomott az álom. Véleményem szerint csodálatos álmokat kellett volna látnom, de ennek ellenére egészen különös rémálmok kezdtek gyötörni az éjszaka alatt, melyben Sasuke végig hazudott nekem, és valójában csak kihasznált.
De szerencsére ez csak egy álom volt, ugye?

Reggel felkelve irtózatosan kellett sietnem, hogy nehogy elkéssek az iskolából, ugyanis sikeresen elaludtam, mivel tegnap összetörtem azt az átkozott vekkerórát, anyu pedig nem volt itthon, hogy felkeltsen, és én túl lusta voltam – ahogy csak én hívtam – új „ki nem állhatom" eszközt venni. Igen, itt az órára utalok. Gyorsan lezuhanyoztam, és elpakoltam az ebédemet is a táskámba pár könyvem mellett, amiről most jutott eszembe, hogy elfelejtettem. Szép lett volna, ha már a második napot hiányzó könyvekkel, vagy füzetekkel kezdem.
Reméltem, hogy ma választ kaphatok a kérdésemre, mégpedig arra, hogy mit keresnek Inóék ugyanabban az iskolában, mint én.

Mellesleg a napom elég érdekesen alakult. Még időben sikerült beesnem az osztályba, szerencsére a tanárunk előtt, így megúsztam egy szörnyű büntetést, jej! Alig vártam, hogy végre leülhessek, ám ezután sem lett jobb. Sasuke mellé behuppanni nem volt éppen a legjobb ötlet. Az a rengeteg féltékenykedő tekintet mind elért hozzám, mind egyenesen rám meredt. Még a hideg is kirázott. Inóról pedig már ne is beszéljünk. Egyenesen idegesítő volt, amiért már sokadszorra kérte az elnézésemet a tegnapi után, hogy képes volt leváltani Sasukéra. De Yamanaka Ino meg a bocsánatkérés két különböző dolog. Egyáltalán nem volt őszinte, csak azért mondta, mert Sasuke ott ült mellettem. Logikus, talán, ha olyan lennék, mint ő, én is ugyanezt tettem volna.
– Ino, ha még egyszer bocsánatot kérsz, sikítok – próbáltam fenyegetőzni.
– De akkor is, ez... Olyan szörnyen érzem magam miatta.
A szememet forgatva felsóhajtottam.

– Szia, Sakura! – Naruto boldogan integetve lépett be a terembe... Hinata kezét fogva.
– Naruto, Hinata! Sziasztok! – Némán, szavak nélkül kommunikáltam a barátnőmmel. Azt próbálta felém sugallni, hogy majd később mindent elmesél.
– Hát ti, srácok, csak nem együtt vagytok? – Meglátszott, hogy Ino nem érti a néma kommunikációt. Hinata feje pedig vörösre változott. Mi több, ha nincs a tegnapi lány, aki útbaigazított minket, akkor most Hinata biztosan közelről vizsgálná a padlót.
– Hoppá! Jobban is figyelhetnél a barátnődre, nem gondolod? – szegezte a kérdést Narutónak.
– Jaj, Hinata! Mi a baj? Mit hozzak? Vizet? Ágyat? Sakura, mit csináljak? – Naruto pánikrohama egy kicsit viccesnek hatott, alig bírtam visszafogni magam, hogy el ne nevessem magamat.
– Te vagy a barátja, neked kellene tudni, hogy mi ilyenkor a teendő – szólalt fel Ino is. – Na, gyere, segítek elvinni a nővérszobába.
Fura volt Inótól a kedvesség, de így legalább nem kellett aggódnom, hogy Naruto valami hülyeséget csinál majd.

Négyen maradtunk. Én, Sasuke, a még mindig ismeretlen lány és az alvó Shikamaru.
– Szia, Sakura – köszönt most nekem a lány.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem.
– Eh... Tudod, ez így nem illő. Ha valaki köszön neked, akkor köszönj szépenvissza!
– Szia – köszöntem végül. Mondanom sem kell, mennyire égett a fejem szégyenemben. Most lehet, hogy bunkónak hisz.
– Na, így már jobban hangzik – mosolygott rám.
Felálltam, hogy végre illendően bemutatkozzam. – Én Sa...
– Haruno Sakura, az éltanuló. Tizennégy éves, egyke. Szüleivel él. Családja tagjai már ősidők óta nindzsaként szolgálnak a falu javára. Párkapcsolati státusza: fiú a láthatáron. – Az utolsó mondatánál sokatmondóan Sasukéra nézett, aki persze, hogy pont most figyelt fel az eseményekre.
Égett a fejem, újra. Nem is kicsit.
Ha ez így megy tovább, hamarosan én is Hinata mellé kerülök – gondoltam.
– Honnan tudsz ennyit rólam?
– Minden ide járó diákot részletesen kielemzek. És te vagy a lista második legkülönösebb embere – felelte.
– Ez úgy hangzott, mintha... – Nem tudtam, hogyan folytassam a mondatot. Nem találtam a megfelelő szavakat.
– Mintha, valami űrlény lennél? – segített ki a lány.
– Igen! – vágtam rá rögtön.
Sasuke is bekapcsolódott a beszélgetésbe, még ha egy kicsit durva kérdéssel is indított: – És te, ki vagy?
A lány hatalmas szemekkel nézett rá, majd kínosan felnevetett. – Oh, gomen, gomen*. Milyen illetlen vagyok. Az én nevem Sabaku no Temari.
Szóval Temari. Nem hiszem el, hogy másfél napig tartott, mire megtudtam a nevét. Meg azt sem, hogy Sasukénak kellett rákérdeznie. Milyen szerencsétlen vagyok már?
– Te pedig Uchiha Sasuke. A kis öcsi, aki évek óta elnyomásban él a gonosz bátyja árnyékában, aki mindezen felül az egyik legkiválóbb tagja az Akatsukinak.

Ezt nem értettem. Hallottam Temari minden egyes kiejtett szavát, de nem tudtam felfogni. Már megint ez a testvér dolog. Tegnap Deidara is említett valami hasonlót. De, hogy Akatsuki? Akkor talán Sasuke testvére is tag lenne? Ez megmagyarázná, hogy miért nem beszél róla, akárhányszor csak próbálok rákérdezni.
– Temari, te meg miről...
Mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Mielőtt Sasuke bármit is mondhatott volna. Mielőtt Temari folytathatta volna, Kakashi sensei lépett be az osztályteremben. – Mindenki a helyére! – parancsolta minden további nélkül.
Temari becsusszant Shikamaru mellé.

A sensei sóhajtva nézett végig újra az osztályon. – Nem kezdem újra a bemutatkozást, akik tegnap is itt voltak, azok mondjanak el minden a többieknek is.
Nem értettem, mire akar kilyukadni a sensei. Segítségkérően fordultam Sasuke felé.
– Nézz körül! – mondta.
Habár tegnap csak fél szemmel figyeltem meg az osztálytársaimat – vagy inkább egyáltalán nem figyeltem senkire Sasukén kívül –, mégis feltűnt, hogy a csoport java része kicserélődött. Régről ismert arcokat fedeztem fel, még az általánosból.
– Mit jelentsen ez, sensei? – tettem fel a kérdést, ami mindnyájunkat foglalkoztatott.

Kakashi újból sóhajtott.
– A Hokage utasítására változtatott a felsőbb bizottság az osztályokon. Mint tudjátok, a West Konoha High School az egyik legerősebb iskolának számít. A régi rendszer szerint a diákok kategóriákba voltak sorolva, ezzel együtt alakultak ki az osztályok is. A jobb képességű diákok mind együtt tanultak egy új szint elérése érdekében, míg az alacsonyabbak egyre lejjebb csúsztak. Az utolsó osztályt, vagyis a leggyengébbeket – más néven – „halálraítélteknek" nevezték. Az idejárókból csupán egy-kettő lett, akikből tényleges nindzsák lehettek. A harmadik Hokage változtatott ezen a rendszeren, és összevegyített benneteket.
– Így a gyengébbek fejlődhetnek, emellett pedig csökken a sok arrogáns, túlképzett, intelligens majom száma – fejezte be Temari a tanár úr utolsó gondolatát.
Erre már Shikamaru is felfigyelt. Unottan a padra könyökölt: – Ezt úgy mondod, mintha okosnak lenni rossz lenne.
– Valóban – mosolyodott el Temari.
---
A nap fáradtságosan telt. Sikerült beszélnem az összes volt osztálytársammal. Mindenki nagyon örült, hogy újra láthat. Köztük volt Shino, a bogaras csávó, Kiba és a cuki kutyusa, Akamaru, és Choji is, aki Shikamaru legjobb barátja, elvileg ő már tegnap is a mi osztályunkban volt, de hogy nem vettem észre? Mire mindenkin végigértem, már nagyon szerettem volna hazamenni. Elvégeztem a dolgomat a mosdóban, kicsit megigazítottam a fejpántomat, és már mentem is volna, ámde Temari az utamat állta.
– Mi a baj, Temari? – kérdezem.
– Sakura, te ugye az az otthonülős típus vagy?
Nem értettem pontosan, mire akar kilyukadni.
– Igen, hát persze, hogy az vagy – felelt lelkesen a saját kérdésére. – Buli lesz nálad ma fél négykor. A többieknek már szóltam. Nálatok találkozunk, szia.
Kezdem azt hinni, hogy senki sem kéri sem a véleményem, sem a beleegyezésem, mivel elhúzta a csíkot, mire bármit is mondhattam volna.
– Már megint...
---
Temari nem hazudott. Valóban megjelentek a lányok fél négyre. Mindenki, kivéve Temarit.
– Saku! – Ino egyből a nyakamba ugrott. – Nem hittem, hogy egyszer hozzád jövök majd házibuliba. – Minden további nélkül bemasírozott a házunkba.
– Hoztam egy pezsgőt – mutatta fel Hinata a kezében tartott üveget. – Gondoltam, megihatnánk.
– Oké, gyere be!
A szobámba vezettem Hinatát, ahol Ino felpuffadt fejjel várt ránk.
– Sakura, ez meg mi? – kérdezte.
– Mi, mi?
– Hát ez! – Körbefordult a szobámban, de még mindig nem értettem, mire utal. – Hol a díszítés? Hol vannak a vendégek?
– Nem tudtam, hogy díszítés is kell – vallottam be őszintén.
– Ó, hát persze, hogy nem – forgatta a szemeit Ino, majd varázslatos módon előhúzott a ruhája alól néhány díszt. Egy zacskó konfettit, amit képes volt csakúgy random szétszórni a szobámban.
– Én azt hittem, a konfettit az asztalra szokták szórni – súgta nekem Hinata.
– Ezidáig én is azt hittem.
– Ti meg mit sugdolóztok? Mars csákókat csinálni!
Mindig is utáltam a parancsolgatós Inót. Ilyenkor különösen félelmetes volt. Hinatával nem mertünk ellenkezni, azonnal nekiláttunk a kiszabott feladat végrehajtásának. Ino a kezembe nyomott pontosan öt darab színes papírt, ezekből próbáltunk Hinatával valami csákóra emlékeztetőt létrehozni. Természetesen én rögtön az elsőt elrontottam.
– Hogy csinálhattál hajót csákó helyett, Sakura? – förmedt rám Ino.
– De hát annyira hasonlóan kell őket készíteni. Szinte csak egy mozdulatban térnek el.
– Egy mozdulatban térnek el. Egy mozdulatban térnek el?! Sakura, hallod te azt, amit mondasz?
Miután megkaptam a nekem járó oltást, Ino nekilátott maga megcsinálni a csákókat. Hinata lement a konyhába néhány pohárért a pezsgőnek, én pedig indultam ajtót nyitni. Valaki nagyon élvezte, hogy egymás után sokadszorra nyomta meg azt az átkozott csengőt.
Az ajtó túloldaláról beszélgetésre lettem figyelmes:
– Látod? Nincsenek itthon. Most már hazamehetek?
– Ne csodálkozz, hogyha ennyi csengetés után idegesen fog megjelenni az ajtóban.
Azonnal felismertem Temari hangját. A kérdés már csak az volt, hogy vajon kivel beszélgethet. Azonnal megkaptam a választ amint ajtót nyitottam.
– Á, Sakura! Bocs a késésért. Ő itt a barátnőm, Mitsashi Tenten.
– Hali – köszönt.
– Szia! Gyertek be! – Szélesebbre tártam az ajtót, hogy beférjenek rajta a szatyraikkal.
– Ti meg mit hoztatok? – kíváncsiskodott Ino, amikor felkísértem a jövevényeket a hálószobámba.
– Tenten! – Hinata látszólag nagyon örült a lánynak.
– Ti ismeritek egymást? – kérdeztem.
– Persze, hiszen ő az osztálytársunk – felelte Hinata
Francba, jobb lenne, ha jobban odafigyelnék az osztálytársaimra.
– Reménytelen eset vagy, Sakura – rázta meg a fejét Ino. Temari és Tenten csak kinevettek.

– Na és, Temari, pontosan miért is gyűltünk össze? – kérdeztem.
– Nincsen különösebb oka. Csupán arra gondoltam, ha csak mi vagyunk értelmes lányok az osztályban, akkor legalább össze kellene tartanunk.
– Való igaz. Katasztrófa, hogy csak mi öten vagyunk. A többi lány teljesen el fog nyomni minket – mondta Tenten, miközben ásítva elnyúlt az ágyamon.
– E... Elnyomnak? – kérdezett vissza Hinata halkan.
– Így van! Ezért ebben a féltékeny, hp-kkal – azaz csúnyábban mondva hülye picsákkal – teli univerzumban nem szabad hagynunk, hogy mi legyünk az elnyomottak! – Tudhattam volna, hogy Ino elsőre tűzbe jön ha „versengésről" van szó. Egy hangos pukkanással kinyitotta a pezsgősüveget, és mindenkinek töltött az italból.

– Remélem, Sakura, hogy vannak jó ruháid – jelentette ki Temari.
Majdnem megfulladtam a pezsgőtől. – M... Miért?
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk egyet bulizni, ha már ilyen szépen összegyűltünk. Csakhogy hazamenni és átöltözni elég fárasztó lenne.
– Ahhoz képest, amilyen ruhákban jár nap, mint nap, elég csinos cuccai vannak – kortyolt bele Ino a pezsgőbe.
Jól hallottam? Ino tényleg megdicsérte a ruhatáramat?
– Szuper! – csapta össze Temari a tenyerét, mire Hinata és én is összerezzentünk. – Akkor, Tenten, te menj elsőnek fürdeni, mielőtt bealszol. És sorban a többiek. Míg valaki fürdik, a többieknek segítünk kiválasztani a megfelelő rucit.

És így is lett. Tenten visszajött, és kiválasztottuk a ruháját, aztán Hinata, Ino, Temari, majd pedig én következtem. Mindenkire jutott egy megfelelő ruhadarab a kollekcióimból, de nekem valahogy nem akart összejönni.
„Ez nem a te színed." Ez a darab nem illik ehhez a cipőhöz." „Mégis mi az rajtad?" „Feltett célod, hogy ágyba vidd a kiszemelt srácot?" Ilyen, és ehhez hasonló párbeszédek hangzottak el, míg végül lemondóan úgy döntöttem, hogy az iskolai egyenruhámban fogok menni. Ám ekkor:
– Várjunk csak! Ha ezt és ezt... Nem, nem, inkább... Ühüm, és akkor ezt így... Kész!
Szétnyírta... Az egyetlen kedvenc piros felsőmet... Temari csak úgy fogta, és szétnyírta...
– Tessék, Sakura, próbáld fel! – utasított Temari, így kénytelen voltam felvenni a kezembe nyomott felsőt.
– Csodálatosan áll! – ujjongott Temari, amint meglátta a művét. Való igaz. Az egyszerű rövid ujjú felsőmből egy csodálatos ujjatlant csinált. Hozzáillesztett egy deréknál megköthető övet is, így még jobban festett.
– Sakurának kellett volna kezdenie az öltözködést. Most miatta lemaradunk a buli feléről. – A kedves Ino visszatért. Tudtam, hogy valami hiányzik.
– Már csak a hajunk van hátra, kitartás, lányok! – Bár még csak most először találkoztam Tentennel, megértettem, hogy a többiek miért is szeretik őt annyira. Kedves, lelkes és imádni való.
Temari újra négy copfba fogta rakoncátlan tincseit, majd segített Tenten haját felkontyolni. Mi Hinatával kivasaltuk egymás tincseit, míg Ino szokás szerint egyedül akarta megoldani a hajának copfba rendezését, miközben azt mondogatta, hogy ő sokkal tökéletesebben össze tudja fogni a haját, ha nem segítünk. Végül mégis kellett neki a segítség.

Miután mind készen voltunk, már semmi sem állíthatott meg minket. Utoljára még ellenőriztem, hogy mindent tökéletesen zártam-e be, majd a többiek után rohantam.
Az út nem volt valami érdekes, úgyhogy arról nem számolnék be. Inkább nézzük meg, mit csináltak egészen idáig a fiúk...

------
*bocsánat