Sakura naplója

9. nap

Sajnos még mindig nem találtam lektort, de azért itt a kövi rész. Lehet így kicsit több lesz benne a hiba mint általában. Azért jó olvasást! :)))

---

  Kedves naplóm!
Alig vártam, hogy végre felébredjek az álomból.
Én meg Sasori? Fú, nem. Mármint nem az, hogy nem kedvelem. Vagyis tulajdonképpen nem kedvelem, de különösebben nem is utálom. Barátok vagyunk, de ennyi.

Már félig ébren voltam, amikor a fenti sorokon agyaltam. Arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell kérdeznem Sasorit, hogy mi volt az a legutóbbi csók ott a hídnál, amikor alsógatyában rohangáltam. Bizonyára a tudatalattimban ez a kérdés nem hagyott nyugodni, és most ezért álmodtam ilyen hülyeséget.
Olyan kényelmes volt az ágy, hogy még nem volt kedvem felkelni, de egyúttal mintha valami nehéz dolog nehezedett volna rám. Lassan kinyitottam a szememet, és meglepődve ismertem fel, hogy három kezet látok.
Megmozgattam először a jobb kezemet. Mivel az oldalamra voltam fordulva, így ez a kezem a párna alatt pihent, ahogyan azt már megszoktam. Megmozdítottam a bal kezemet is. Az is rendesen a helyén volt, ahogyan az szokott lenni.
Lelki szemem előtt felvillant a kép, hogy egy polip lettem, nyolc karral. Nem tudtam elképzelni más magyarázatot.
Megböködtem az idegen kezet, ekkor pedig valaki horkantott mögöttem, és amíg én a hangra figyeltem, a kéz a mellemre tapadt.
– Milyen kicsi! – hallottam meg egy férfihangot mögülem.

Éppen ideje volt, hogy világossá váljon számomra, miszerint nem voltam egyedül az ágyamban. Pedig ha jól emlékszem, Itachi kiment rögtön azután, hogy lefektetett, szóval, hacsak nem ő lopózott vissza, akkor még egyelőre nem tudom, ki lehet ez. Ám ha meg azt vesszük, akkor Itachi nem lenne ilyen komolytalan.
Fegyver hiányában úgy döntöttem, hogy a könyökömet fogom használni. Mielőtt lendületet vehettem volna, hogy jól oldalba vágjam az illetőt, ő megmozdult a mögöttem lévő.
Először csak egy láb nehezedett rám, utána az egész test. Teljesen kilapított. Szőke haj omlott az arcomba.
Hát, a polip ötletet elvethetjük. És hacsak nem nőtt hosszú szőke hajam az éjszaka folyamán, akkor bizony Deidara volt az, aki rajtam feküdt.
Elég közel voltunk az ágy széléhez, így azt gondoltam, fordulok egyet. Úgy lett, ahogy képzeltem. Bár a lendület lesodorta őt az ágyról, arra nem számítottam, hogy erősen fog belém kapaszkodni, és magával ránt.

– Aú! – jajdultam fel automatikusan, hol ott nem éreztem semmit. – Ez nem is fájt.
– Szállj már le rólam, szállj le! – kiáltotta Deidara.
Felálltam és karba fontam a kezemet.
– Eh, Sakura-chan, miért nézel ilyen ijesztően?
Elég, ha annyit mondok, hogy ugyanazt csináltam Deidarával, mint múlt este Konan. Viszont részletezni nem szeretném.
– Ezt fájt, te deszka!
Bumm. Kapott még egyet. Tudom, hogy nincsenek nagy melleim, de azért az egy kicsit idegesítő, ha kiemelik az emberek a hibáidat, nem? Vagyis nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de engem kifejezetten irritál.

– Szóval, Deidara, csicseregd csak el nekem, hogy mit keresel korán reggel a szobámban!
– Sajnálom, de nem tudok madárul.
– Akkor dalold el nekem!
– Azt inkább nem akarod hallani.
– Oké, csak válaszolj!

Deidara feltápászkodott a földről.
– Azt hittem, jó móka lesz – felelt.
– Mégis mi? Hogy a közel száz tonnáddal rám nehezedsz?
Természetesen csak vicceltem. Deidara vékony volt. Nem az, hogy fölösleges zsír lett volna rajta, inkább az izmai nehezítették, ami viszont jól állt neki, főleg abban a testhez simuló pólójában, ami tegnap rajta volt.
– Sakura? – Nagyon elkalandozhattam, ha Deidarát ennyire közel engedtem magamhoz, hogy a szánk már majdnem összeért.
– Te meg mit csinálsz? – vontam kérdőre.
– Csss!
Ez meg mégis miféle reakció volt tőle? Talán illett volna válaszolnia, nem?
Azon voltam, hogy ellököm magamtól, amikor egyszer csak hátrálni kezdett. Kinyitotta az ablakot, és kitartotta a kezét. Ekkor vettem észre, hogy mutatóujján egy katicabogár volt.
Korogni kezdett a hasam. Deidara visszafordult felém.
– Gyere, menjünk reggelizni! – ajánlotta fel.
– Oké – egyeztem bele.

Már nagyban ettük a kis szendvicsünket, amikor feltűnt valami.
– Mondd csak, Deidara... – kezdtem bele.
– Ifen? – kérdezte teli szájjal.
– Hol vannak a többiek?
A ház csendes volt. Nagyon csendes. Ahhoz képest, hogy reggel kilenc óra volt, az épületben egy lélek sem járt.
– Most, hogy mondod, mintha valamit elfelejtettem volna. Hm.
Deidara gondolkodóba esett, úgy... öm... mennyi is volt, két másodperc? Aztán megvonta a vállát és boldogan falatozott tovább.

– Jó reggelt! – Egy idegen lépett be ásítva a helységbe. – Hogy aludtál, Sakura? – kérdezte, miközben elhaladva mögöttem összekócolta a hajamat.
– Na, hé!
– Hm? – fordult vissza, amolyan nemtörődöm módon.
– Ne aggódj, Sakura, ez csak Hidan. Teljesen ártalmatlan – magyarázta Deidara a lényeget.
Ez a Hidan elővett egy csészét, és kitöltötte magának a kávét, amit csak nemrég raktam fel főni. Nagyot kortyolt a csészéből.
– Rendben, Sakura, megtartalak. Végre van valaki ebben a házban, aki úgy csinálja a kávét, ahogyan én szeretem.
Belső Sakura: Mi az, hogy megtartasz? Nem vagyok állat!
– Ha te mondod – feleltem, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog.
– Egyébként, Deidara-chan, neked nem éppen egy küldetésen kellene lenned a többiekkel?
Egy pillanatnyi csend, aztán Deidara őrjöngése. Hirtelen azt sem tudta, hogy mihez kapjon. Rendbe szedte hosszú, szőke haját, fél lábán már volt cipő, a vajas kenyér még a szájában lógott, a köpenyt pedig egyszerűen csak felkapta, és már rohant is.

– Milyen küldetésről beszélsz? – kérdeztem Hidanra nézve.
– Amiről Deidara-chan megfeledkezett – válaszolta.
Belső Sakura: Jé, ha nem mondja, rá sem jövök. Hidan, mégis miféle játékot űzöl te velem?
Volt valami furcsa Hidanban. Attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte a küszöböt, olyan közvetlennek tűnt. Mintha már régről ismernénk egymást. Vajon honnan?
Lázasan kutakodtam az emlékeim között, de egyszerűen nem akart beugrani. Nem emlékeztem az arcára, sem a stílusára, sem semmire.
– Na, min gondolkozol ennyire? – Hidan kihúzott egy széket, és leült velem szemben.
Lehajtottam a fejemet.
– Semmin, Hidan.
– Mindig is ilyen szégyenlős voltál, Sakura?
Hoppá! Mindig is?
– Mi ismerjük egymást régebbről, nem igaz? – tettem fel rögtön a kérdést, ami érdekelt. Hidan meg csak meglepetten pislogott rám.
– Meglep, hogy még emlékszel rám.
– Nem emlékszem, de a reakciódból leszűrtem, hogy valami ilyesmiről lehet szó.
Hidan egy ideig továbbra is meglepetten nézett rám, aztán egyszer csak nevetésben tört ki.

– Hahaha! El sem hiszem, hogy egy pillanatig bedőltem neked.
– Ezt most, hogy érted? – néztem rá szúrós szemekkel.
Belső Sakura: Ez az idióta ki mert nevetni.
– Még óvodába jártál, amikor jóban voltak a szüleim a szüleiddel. Gyakran mentünk át hozzátok, de akkoriban szégyenlős voltál, és sohasem jöttél ki a szobádból.
– Á, szóval te voltál az a bosszantó kölyök – ismertem fel a helyzetemet.
Ez egy nagyon régi emlék volt. Már el is felejtettem, hogy ilyen akár megtörténhetett, de Hidan elmondása alapján biztosan volt ilyen. Mármint az igaz, hogy sokszor bezárkóztam a szobámba, ha valaki átjött, de hát olyan ember sok volt, és arcokat nem jegyeztem meg.
– Igen, én voltam az a bosszantó kölyök – felelte Hidan. – Tekintve, hogy most nem rejtőzöl el, mert itt vagyok, arra következtetnék, hogy kinőtted a szégyenlős korodat.
– Van benne valami.

Nagyon nem tetszett nekem ez a bájcsevej. És Hidan sem. Hogy ő valaki lenne, akit régen ismertem? Ráadásul az Akatsuki tagja? Ez túl nagy véletlen.
– Miért csatlakoztál az Akatsukihoz, Hidan?
– Á, mennyi kérdés, mennyi nyűg! Fontosabb dolgunk is van ennél.
Belső Sakura: Remek. Láthatóan kerüli a kérdést. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy itt valami nem stimmel.
– Fontosabb dolog? – érdeklődtem.
Már tényleg nagyon kezdett érdekelni a dolog. Rossz érzés fogott el. Már nyúltam is a ruhám alá dugott fegyver után. Oké, tudom. Lehet, hogy ez túlzásnak tűnik, de sosem lehetünk elég óvatosak, nem igaz?
Hidan előhúzott valamit a háta mögül.
– Videojáték! – kiáltotta.
– Video... Mi van? – értetlenkedtem.
– Videojáték, Sakura! Videojáték!

Hidan nagyon izgatott volt a játék miatt.
– Nem állítanád magad takarékra? – kérdeztem a körülöttem sürgölődő Hidant.
– Takarékra? De hát még annyi a tennivaló.
Hidan előkészítette a „rágcsát", ha közben megéheznénk. Keresett egy szerinte jó videojátékot, és most próbálta összedugdosni a kábeleket a tévével.
– Ne segítsek? – kérdeztem.
– Sakura, kérlek, itt én vagyok a pasi. Te csak ülj ott azon a formás hátsódon!
Mélyet sóhajtottam, de végül beleegyeztem.

Végre készen volt minden. Hidan letelepedett mellém, én meg hátammal nekidőltem a fiúnak. Ha másnak nem is háttámlának éppen megfelelő volt számpmra.
– Mi van, azt hiszed, ha nem nézel oda, nyerhetsz? – kérdezte.
– Természetesen. Különben is ez a magazin most sokkal érdekesebb – mutattam fel az előbb említett tárgyat.
Ismertem már nagyon jól a Verdict Day-t. Nem egyszer játszottam már vele. Nem túl nagy szám a játék, de unaloműzőnek tökéletes.
– Na, majd meglátjuk – kezdett bele a játékba nagy izgalommal Hidan.
---
Már vagy órákon keresztül játszottunk. Kezdett zsibbadni a karom, és a kezem tűrőképessége is a végét járta
– Ezt nem hiszem el, Sakura! Már megint te nyertél.
– Mondtam, hogy jó vagyok.

– Sakura, ha ki akarsz hozni a sodromból, akkor nagyon jó úton haladsz.
Sasori lépett be a helységbe, eléggé dühös tekintettel.
– Mi a baj, csináltam valami rosszat?
Rossz előérzetem volt. Egészen eddig Sasori olyan nyugodtnak tűnt. Most meg mintha kicserélték volna.
– Hát akkor éppen elég idő telt el. Én megyek is – mondta Hidan, aki már le is lépett volna, ha nem húzom vissza.
– Mond csak, Hidan! Van valami, amiről tudnom kellene?
Mosolyogtam. Elővettem a legbarátságosabb mosolyomat, habár mélyen belül majd szétfeszített az ideg. Tudtam, hogy furcsa volt ez a dolog, miszerint annyira jól elcsevegtünk.
Hidan teljesen elfehéredett.
– Áh, értem. Szóval Hidan nem adta át az üzenetemet. De vajon mi oka lehetett rá? – Sasori is odalépett mellém. Mindketten a falfehér Hidan fölé tornyosodtunk mosolyogva.
– Rohadt ijesztőek vagytok! – húzta össze magát Hidan.
Sasorival egymásra néztünk, és elnevettük magunkat.

– Mi ez a jó kedv? – lépett be Kisame is a nappaliba.
– Csak nem ilyen jól sikerült az edzés? – kérdezte Konan.
– Vagy hatalmasat kaszáltatok a lottón? – csillant fel Kakuzu szeme. Ilyet is most láttam először az itt tartózkodásom ideje alatt.
– Semmi ilyesmiről nincs szó – válaszoltam a többiekre nézve. – Csupán Sasorival összedolgozva kicsit ráijesztettünk erre a szerencsétlenre – mutattam Hidanra, aki bevette hüvelykujját a szájába.
– Oké, erre nem voltam kíváncsi – fordult el tőle Sasori. – Hát, Deidara, veled meg mi történt?

Deidara esete már sokkal érdekesebbnek bizonyult. Főleg, hogy mostanában sok fura dolgot csinált. Kíváncsi voltam, hogy ezúttal vajon mit.
Itachi hozta be a szőkét maga után húzva, majd egy lendülettel Hidan mellé dobta a kanapéra.
– Megőrültél?! – kiáltott fel Hidan. – Majdnem eltaláltál ezzel a két lábon járó bombával. Mi van, ha felrobban?
Egy újabb dolog, amit nem értettem az Akatsukival kapcsolatban. Mostanában rengeteg ilyen volt, ha csak így visszapillantunk az elmúlt napok történéseire. Rengeteg volt a vak folt. Néha kaptam egy kis információmorzsát, azután hosszú ideig semmi.
Talán az lenne a legmegfelelőbb dolog, ha az Akatsukin belül lenne, vagyis keresnék egy bizalmast. Aki elmondana pár infót a tagokról. De vajon ki legyen az? Hidanra éppen most ijesztettünk rá, így nem hiszem, hogy segítene. Sasori eléggé hallgatag, Konan valami oknál fogva nem kedvel, Kakuzu mondott már pár infót például Konanről, de az esetek többségében csak a pénzről beszél. Kisame halas dolgait kigúnyoltam, szerintem még nem heverte ki. Deidara meg, hát ő Deidara. Itachival pedig mostanában elég jól elvoltunk, lehet, hogy mondana pár dolgot, ha megkérem.

– Min gondolkozol ennyire, Sakura? – kérdezte Itachi.
– Ja, öm, semmin. De inkább meséljetek, mit csinált Deidara?
– Veszélyeztette a küldetést és a társai épségét – felelte Konan.
– És az anyagi hátterünket is – szólt bele Kakuzu is, aki előhúzta Deidara köpenye alól a fiú pénztárcáját. – Ennyi pont elég is lesz.
– Hé, az az én pénzem – nyúlt a tulajdonáért a szőke, de Kakuzu nem engedte neki, hogy hozzáérjen.
– Ez a legkevesebb, amiért más nyúlta le helyettünk az ellenfelünk fejpénzét.
– Az volt az összes spórolt pénzem – motyogta szomorúan Deidara.
– Majd legközelebb gondolkozol, mielőtt cselekszel – kiabált még vissza Kakuzu az ajtóból.

– Ó, tényleg – jutott hirtelen eszembe valami. – Sasori, mi volt az a fontos dolog, amit Hidan nem mondott el nekem?
– Hmm? Ó, edzenünk kellett volna, de úgy néz ki, egyesek jó ötletnek tartják az ilyen dolgokat elhallgatni, hogy aztán egész nap ott várjalak.

Deidara és Hidan sugdolózni kezdtek:
– Te tényleg megvárakoztattad Sasori mestert? – kérdezte Deidara.
– Meg hát, ugye milyen király vagyok? – kérdezett vissza Hidan.
– Ühüm. Eddig még én sem mertem megtenni, pedig a társa vagyok!

Rendben, egy újabb dolog, amit nem értettem. Oké, persze, bizonyára bosszantó tud lenni, ha megváratják az embert, főleg, ha ezt valaki még jó poénnak is veszi, és viccet csinál belőle. De hát azért ennyire nem kell eltúlozni a dolgot, nem?
Belső Sakura: Azt hiszem, Itachit választom meg bizalmasomnak. Jobb, ha diszkréten kérdezek rá a dologra.
– Itachi, én minél előbb szeretnék megtudni pár dolgot rólad és az Akatsuki többi tagjáról is.
Belső Sakura: Ez aztán szép volt, Sakura! Ennél követelőzőbben már nem is mondhattad volna.

Itachi mereven bámult rám. Azt hiszem tényleg túl követelőzőnek tűnhettem. Már éppen lemondtam arról, hogy megtudjak valamit, amikor:
– Legyen – felelte.
– Mi, komolyan?
– Igen, de nem ingyen.
Nem ingyen? Ez rosszul néz ni.
– Mit akarsz cserébe?
– Kössünk alkut!
– Miről lenne szó? – Kezdtem megijedni.
– Elmész Sasorival edzeni, és ha te nyersz, akkor elmondok mindent, amire kíváncsi vagy. Viszont ha Sasori nyer, akkor én teszek fel néhány kérdést.

Van valami, ami érdekli Itachit, és csak én felelhetek rá? Ez kezd érdekessé válni.
Kezet ráztunk.
– Rendben van! Kihívás elfogadva!