Sakura naplója

8. nap

  Kedves naplóm!
Az út rettentően hosszú volt. Bár jó pár kilométerre lehagytuk a falu nindzsáit, mégsem mentünk egyből a búvóhelyre. Ennek oka az volt, hogy Kakuzu javaslatát követtük, miszerint tegyünk pár kört több különböző irányba, hogy még véletlenül se tudjanak követni minket a falusiak. Ennek örömére pedig két teljes napot töltöttünk a levegőben. A harmadik nap aztán a búvóhely felé vettük az irányt, ugyanis Deidara chakrája ennyit bírt. Ez így is nagy teljesítménynek számított, de most biztosan alvással fogja tölteni az elkövetkezendő napokat.
Amikor Itachi felébresztett, hogy kelljek fel, mert itt vagyunk, nagyon izgatott lettem, aztán szánt szándékomban állt leugrani arról az agyagmadár-izéről, ami egyenesen egy hegy felé tartott. Olybá tűnt, ki sem akarja kerülni a hely oldalát.
Itachi és Kakuzu fogtak le, hogy nehogy leugorjak, én meg a lehető legfélelemtelibb arcomat vettem elő, miközben átmentünk a hegyen, és egy erdős részen lyukadtunk ki.
– Ezt meg hogy... – kezdtem bele a mondandómba, de be sem fejeztem, mert figyelmemet elvonta egy tisztás, melyen egyetlen ház árválkodott.
Deidara nem bírta tovább, még a ház előtt megszűnt a jutsujának a hatása, mi pedig egyszer csak elkezdtünk zuhanni a mélybe.

– Sakura! Sakura!
Hallottam, amint Itachi szólongat. Olyan éhes voltam, és annyira sajgott a testem, gondolom az esés miatt, hogy kedvem sem volt kinyitni a szememet. Ám végül megtettem, mert egy lány rám borított egy pohár vizet.
– Ne sajnáltassad már magadat! Mi lenne, ha felkelnél és bevonszolnád a seggedet a házba? – kérdezte.
Ha nem tudtam volna, hogy éppen hol vagyok, azt hittem volna, hogy Ino áll fölöttem. Egy pillanatig el is bizonytalanodtam, és tényleg azt hittem, és hogy eloszlassam a kételyeimet, felültem és szemügyre vettem a kék hajú csajt.
Nem volt kedvem neki válaszolni, pedig már a nyelvem hegyén voltak a csípős megjegyzések. Az tartotta bennem őket, hogy tudtam, nem kellene már rögtön az első napomon ellenségeket szereznem.
Itachi felsegített a földről, és én egyetlen szó nélkül követtem őket a házba.
Az előtérben levettük a cipőnket, kaptunk egy papucsot is, hogy ne legyünk mezítláb, ezután pedig bementünk a nappaliba. Hatalmas volt. Ráadásul nem ez az egyszerű nappali, inkább olyan volt mintha egy házon belüli kocsmába csöppentem volna. Ahogy beléptél az ajtón, tőled jobbra kezdődött a bárpult néhány székkel, mögötte pedig polcok és hűtő is volt a különböző italok számára – nem csak alkohol –, a terem közepén pedig néhány pad volt elhelyezve.

– Hű! – mondtam, más aligha jött ki a számon.
Leültünk az egyik asztalhoz. A fiúk levetették a köpenyeiket, ami azért volt jó, mert testhez álló fekete pólót viseltek alatta, ami láttatni engedte a jól kidolgozott izmaikat. Nagyszerű látvány volt. Ami viszont elszomorított, az a kék hajú lány melle volt. Most nevessetek ki, de nem tudtam nem oda nézni, és jól szemügyre venni.
Belső Sakura: Remek. Már megint valaki, akinek nagyobbak, mint az enyémek. Örök életemre deszka maradok.
– Mi a baj? – ült le mellém Deidara átkarolva a derekamat.
Nem tetszett tőle ez a gesztus. Már az iskolába is tudtam, hogy bajt kever, főleg amikor belénk kötöttek. Így biztosan most is van valami hátsó szándéka.
Egyszerűen megfogtam a kezét és lefejtettem a derekamról.
– Mi van, nem szereted a pasikat? Csak nem leszbi vagy? – kérdezte gúnyos vigyorral. Látszott rajta, hogy kellemetlen helyzetbe akar hozni a többiek előtt, csakhogy már volt annyi eszem, hogy ne hagyjam magamat.
– De igen – feleltem.
– Mi? – nézett rám értetlenkedve Deidara.
– De igen, leszbi vagyok. És te vagy a kiszemeltem, hiszen te is lány vagy – mondtam neki, miközben ujjaim közé vettem selymes, hosszú, szőke haját, és megcsókoltam. Erre képzeljétek, Deidara elpirult. Azt nem tudom, hogy azért, mert ilyen dolgot tettem, vagy esetleg azért, mert igaz az, amit mondtam, és most elárultam a kis titkát.
– É... Én nem vagyok lány, j-jól van? – dadogta. Szegény most jól visszakapta.
Kakuzu pedig rásegített nekem egy kicsit.
– Mindig is tudtuk, hogy lány, de senki nem merte neki mondani, hátha az idiótája felrobbant minket.
Deidara felpattant a helyéről.
– Ti tényleg azt hiszitek, hogy lány vagyok? – kérdezte dühösen.
– Igen – válaszolták egyszerre a többiek.
Deidara ekkor a fogait kezdte csikorgatni, és ökölbe szorította a kezeit, majd kilépett az asztaltól.
– Na, most mondjátok, hogy lány vagyok! – mondta, és letolta a gatyáját.
Azonnal elfordítottam a fejemet. Eszem ágában sem volt a lábai közét nézegetni.

Senki nem szólt egy szót sem, de nem is néztek Deidarára.
– Na, mi van, nem mondotok semmit? – kérdezte Deidara önelégült mosollyal az arcán.
Kakuzu Sasori vállára tette a kezét.
– Sajnállak, haver – mondta neki.
Sasori és Deidara mindig együtt dolgoztak. Társak voltak, ezért mondta neki Kakuzu, hogy sajnálja, utalva ezzel arra, hogy tartson ki, még egy ilyen társ mellett is.
Végül a kék hajú lány elintézte a többit, és jól megverte Deidarát, amiért az ő jelenlétében képes volt ilyen disznóságot tenni.
Belső Sakura: Az első benyomás, mi? Most már tudom, kit kerüljek el a legmesszebbről.
Miután a lány befejezte Deidara pofozását, az szépen csendben visszaült mellém, fejét a padra hajtva.
– Kegyetlen – suttogta alig hallhatóan.

Végre megérkezett az étel. Nagyon jó illata volt. Halászlevet szolgált fel egy... cápa? Aki... sírt?
– Oké, srácok, ez nagyon bizarr – mutattam a cápára.
– Nekem mondod? Megfőzették velem a családomat – mondta a cápa.
Rögtön elment az étvágyam.
– Én inkább kihagynám az ételt, de köszönöm.
– Ezt én sem akarom megenni – mondta Itachi, eltolva magától a tányért.
– Én meg biztos nem. Még csak az kéne, hogy úszkálni kezdjen a hasamban – mondta Deidara és ebben a pillanatban az élő hal a tányérjában lefröcskölte az arcát.
Ijedtemben hozzábújtam Itachihoz. Nem akartam, hogy engem is lefröcsköljön bosszúból.
– Bocsi! – Amikor a veszély elmúlt, elhúzódtam tőle.
– Apa, hát te élsz? – kiáltotta a kék cápa, és kivette Deidara tányérjából a halacskát, akarom mondani az apját, majd elsétáltak.

Mivel éhesek voltunk, kénytelenek voltunk magunknak szendvicseket készíteni.
– Ki volt ez a két lábon járó cápa? – kérdeztem.
– Hoshikagi Kisaménak hívják. Ő Itachi jelenlegi társa – felelte a kék hajú lány.
– Ha már itt tartunk, téged hogy hívnak?
Szúrós szemekkel bámult rám. Fogalmam sincs, hogy mit tehettem ellene, amiért már az elejétől kezdve ilyen ellenségesen bánik velem.
– Konan – válaszolta egyszerűen, és kiment a helységből.
Csak pislogtam utána.
– Hát jót beszélgettünk – jegyeztem meg hangosan.
– Ne aggódj! – szólalt meg Kakuzu. – Konan gondoskodó, kedves és nagyon eltökélt lány. Csupán az lehet a baj, hogy eddig ő volt az egyetlen női tagja az Akatsukinak.
---
Miután jól laktunk, még iszogattunk egy kicsit. Természetesen ez a fiúknál alkoholt jelentett, de nálam csupán egyszerű narancslevet. Félreértés ne essék, már nagykorú vagyok, csak nem bírom az alkoholt.
– Ugyan már, Sakura! Igyá'! – kiáltotta Deidara, átkarolva a nyakamat.
Tömény pia szag áradt felőle. Nem is csodálkozom, annyi saké után, mint amennyit megivott. A rettentő szag miatt be kellett fognom az orromat.
– Hagyd már Sakurát! – mondta neki Sasori, mindhiába.
– He? Bajod van, Sasori mester? Te is mit iszol, kólát?
– Lefektetem ezt az idiótát – mondta nekünk Sasori, és fel is kapta Deidarát.
– De én ne' aka'ok menn'. – Kicsit furcsán beszélt, ami nagyrészt a folytonos csuklásának volt köszönhető.

A továbbiakban már csak én és Itachi maradtunk, mivel Kakuzu is úgy döntött, hogy inkább nyugovóra tér.
Csendben figyeltem Itachit.
– Mi az? Talán van valami az arcomon? – kérdezte, rám emelve sharinganos tekintetét.
– Nem – válaszoltam, továbbra is őt bámulva. – Csak csodálkozom, hogy mennyire jól bírod az alkoholt.
– Valóban. – A kis szerény. – Tudod, Sakura, egy profi nindzsa nem engedheti meg magának, hogy lerészegedjen.
– Értem.
– Kérsz egy kicsit? – nyújtotta felém a poharát.
– Á, nem, köszi.
– Ugyan már. Ez nem olyan erős, mint amit Deidara ivott.
Itachi továbbra is felém tartotta a poharat. Úgy nézett ki a dolog, hogy muszáj volt elfogadnom. Nem volt beleszólásom. Sóhajtottam egyet, majd elvettem a poharat. Először csak beleszagoltam.
– Az illata nem olyan rossz – jegyeztem meg. Ezután belekortyoltam. – Az íze is jó.
– Megihatod, ha szeretnéd – mondta Itachi.
Nem is kellett többször mondania. Azonnal megittam. Sőt! Második kört is kértem.

Elég jól elbeszélgettük az időt. Már besötétedett. Későre járt, ideje volt, hogy lefeküdjünk. Összeszedtük a koszos edényeket, és segítettem Itachinak elmosogatni.
Itachi azt mondta, hogy kövessem, meg fogja mutatni a szobámat. Tettem is egy lépést, de hirtelen megszédültem. Ha Itachi nem kap el, akkor most biztos, hogy közelről vizsgálnám a padlót.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Persze – mondtam miközben próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. – Csak hirtelen megszédültem.

Úgy vettem észre, mintha Itachi egy pillanatra gondolkodóba esett volna. A következőben pedig felkapott.
– Mit csinálsz? – kérdeztem meglepetten.
– Jobb, ha beviszlek, mielőtt összetöröd magadat. Részeg vagy.
– Én? Ezt meg hogy érted?
– És úgy néz ki, lassú felfogású is.

Itachi bevitt egy szobába, lefektetett az ágyra, és be is takart.
– Remélem nem vagy lázas – mondta. Közelebb hajolt hozzám, és a homlokát az enyémhez érintette. – Szerencsére nem. Most hagylak pihenni. Jó éjszakát, Sakura. – Ezzel Itachi elhagyta a szobát.
Nekem meg szerintem még vörösebb lett a fejem, mint eddig volt.
– Miért kell ennyire közel lenni hozzám? – Bebugyoláltam magamat a paplanba, majd mély álomba zuhantam.
---

Nem tudom, hogy az alkohol hatására, vagy azért, mert későn ettem – köztudottan, aki későn eszik vacsorát, és lefekszik aludni, annak rémálmai lesznek –, de elég furcsa álmok gyötörtek. Közülük a legfurcsább az volt, amikor egy vidámparkban találtam magamat. Kézen fogva sétáltunk Sasorival a sátrak között.
– Nézd, Sasori! Egy hullámvasút, és nincsenek sokan, gyere, üljünk fel! – húztam magam után Sasorit, aki látszólag tétovázott.
– Nem akarnál inkább valami mást kipróbálni? – kérdezte.
– Sasori! Hullámvasút, most! – mutattam a játékra, ami éppen most ért a lejtős szinthez. Csillogó szemekkel néztem a sok ezer sikítozó embert.
Velem ellentétben Sasori mintha megremegett volna. Vagy legalábbis úgy éreztem.
Belső Sakura: Vajon az izgalomtól remeg ennyire?

– Következő! – szólt nekünk egy férfi, aki ránk csukta a biztonsági korlátot miután beültünk a kocsiba.
A hullámvasút elindult. Lassan mentünk fel a meredek síneken. Hozzá kell tennem, hogy az utolsó kocsiban ültünk.
– Sakura.
– Hmm?
– Szerintem ez nem túl jó ötleee...
Sajnos már nem hallottam Sasori utolsó szavát az előttünk ülők sikolyától. Felemeltem a kezemet, és boldogan sikongattam én is.
A menetnek gyorsan vége lett.
– Hogyan kell felnyitni ezt az izét? – kérdezte Sasori a biztonsága korlátra utalva. Nem viccelt, tényleg nem nyílt fel. Újra elindultunk. Élvezetes volt még egyszer végigmenni a pályán.
– Ok, ennyi elég volt, ki akarok szállni – mondta Sasori, amikor újra megálltunk csakhogy a korlát még mindig nem nyílt fel, így mentünk egy újabb kört.
A harmadik kör végén Sasori már üvöltözött, hogyha nem szállhat ki, akkor bizony kinyír valakit. Erre már felfigyeltek az ott dolgozók, és segítettek rajtunk.
A végén megkaptuk ajándékba a képet, ami menet közben készült. Én éppen vidáman mosolygok rajta, míg Sasori mögém bújik. Rettentő vicces volt.

Szegény Sasori alig tudott járni, mikor a lába alatt már szilárd talaj volt. Olyan volt, mintha részeg lenne. Segítettem neki leülni a legközelebbi padra, ugyanis megkérdezte tőlem, hogy melyikre lehet leülni. Csak egy pad volt, innen arra következtettem, hogy bizonyára többet lát mindenből.
– Jól érzed magad? – kérdeztem.
– Hogy szeretheted ennyire a hullámvasutat? – kérdezett vissza.
Arról, hogy mit szeretek és mit nem, órákig tudok beszélni. Szegény Sasori, bár ne kérdezett volna rá. Rögtön el is kezdtem sorolni, hogy miért is szeretem.
– Nincs is rémisztőbb annál, amikor a kocsik megindulnak lefelé, és te látod, ahogyan az előtted ülő emberek egyszer csak eltűnnek. Izgatottan várod, hogy te legyél a következő. A kocsik egymást rángatva húznak le téged a mélybe, és...
Sasori befogta a számat.
– Költői kérdés volt. Nem kell rá válaszolni. – Felállt. – Megyek, hozok valamit inni.
– Rendben.
---
Kis idő múlva visszatért két üveg kólával. Pihentünk még egy kicsit, majd újra elindultunk, hogy felfedezzük a többi játékot is.
Először vettünk egy óriási vattacukrot, majd kipróbáltunk más finomságokat is, köztük a medvecukrot és a popcornt is. Voltak gumicukor kígyók is, melyet Sasori két ujja közé fogott, úgy vizsgálgatta a rózsaszínű, fekete pöttyös hüllőt.
– Ez tök gusztustalan – mondta. Egymásra nézve elnevettük magunkat.
Jöhetett a céllövölde, ahol két menetet kértünk. Így fejenként tíz-tíz shurikent kaptunk.
Nagyon jól elszórakoztunk, főleg, hogy Sasori egymás után eltérítette a shurikent, hogy biztosan ne találhassam el a célt. Amikor pedig felé fordultam, hogy kérdőre vonjam, annyit mondott, hogy ő nem csinált semmit, csak eldobta azt az „izét". De én láttam, hogy a szája sarkában ott bujkált egy mosoly is. Nem tudta jól palástolni.
Végül sikerült leszámolnom Sasorival, így megnyertem egy hatalmas, barna plüssmacit, ami most a fiú nyakában utazott.
– Mi legyen a neve? – kérdezte Sasori a plüssre utalva.
Furcsán kezdtem bámulni rá. Ezt ő is észrevette.
– Most mi van? Mindenkinek kell egy név, nem?
– De, persze. Mit szálnál a Bolyhos úrhoz? – vetettem fel az ötletet.
– Tetszik – felelte.

Elmentünk egy takoyakis stand mellett. Olyan jó illata volt az ételnek, hogy muszáj volt vennünk belőle.
A gyengébbek kedvéért a takoyaki egy japán étel, mely polipból készített gombócokat jelent, amiket zöldséggel, tojással, hagymával, gyömbérrel és káposztával együtt sütnek meg, majd szósszal ízesítenek.
– Ez mennyei! – mondta Sasori bekapva egy újabb gombócot.
– Ühüm – helyeseltem.

Találtunk egy dodzsemet is. Rögtön beleültünk a szabad kocsikba. Én egyedül voltam, Sasori és Bolyhos úr pedig társultak. Pár ütközés megtette a hatását, mivel a menet végén mindketten kissé elzöldülve imbolyogtunk el egy közeli padhoz.
– Legközelebb először menjünk dodzsemezni, és csak utána enni, jó? – vetettem fel az ötletet.
– Ez egy kiváló ötlet – felelte Sasori.
---
Az álom eddigi része kellemesen telt. Innen kezdett minden egyre zavarosabbá válni.
A következő célállomásunk a kísértetház volt, ami szó szerint ijesztő volt. Mindenhol vér, kísértet, láncfűrész, lecsapódó fejsze, ami majdnem eltalált. Még jó, hogy nem volt valódi. A legvégén, mielőtt kiléphettünk volna az ajtón, lefröcsköltek minket művérrel.

Amikor kiléptünk sem lett jobb a helyzet. Egyszerre csak sötét lett. Amit pedig magunk előtt láttunk, ijesztőbb volt, mint az előbbi kísértetház. De nem abban az értelemben, amire ti gondoltok.
Mindenhol az Akatsukisok jelentek meg.
Először Deidara, aki pórázra volt kötve, úgy lihegett, akár egy kutya. A póráz végét az az agyagmadár fogta, aminek hátán kimenekültünk Konohából.
Utána szembejött velünk egy sétáló hal. Egy akváriumot fogott a kezében. Sasori közelebbről is megfigyelte, hogy milyen hal lehet benne. Én szorosan Sasori háta mögött maradtam, és onnan lestem meg a halacskát. Kisame volt az.
– Oké, ez már ijesztő – mondtam.
– Szerintem én tudok ijesztőbbet – felelte Sasori.
Ránéztem a fiúra, aki teljesen el volt sápadva. Az ujjával mutatta az irányt, hogy merre nézzek. Bár ne néztem volna oda.
Itachi és Kakuzu balerinák voltak. Volt cuki, rózsaszín tütüjük, és az arcuk is ki volt festve.
– Igazad van, te nyertél – fordultam vissza Sasori felé.
– Megnézzük a tűzijátékot? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam.
Kerestünk egy megfelelő helyet és onnan bámultuk a csillagos eget egészen a műsor kezdetéig.

A tűzijáték alatt ujjaink egymásba fonódtak.
– Hunyd be a szemed! – mondta a fiú felém hajolva.
Tudtam, hogy mi lesz ebből, és nem akartam. Csak fel akartam ébredni.
---
Jobban visszagondolva, ha tudtam volna, hogy milyen helyzetben találom magamat, ha felébredek, lehet, hogy inkább a csókot választottam volna. Azt kérditek, hogy miért tettem volna így? Nos, igazából, mert volt egy hívatlan vendég az ágyamban, de ezt majd legközelebb osztom meg veletek.

***

Sajnálom, hogy ilyen lassan jönnek a részek, de sajnos a lektorom magamra hagyott és amíg nem találok helyette egy másikat, addig nem hiszem, hogy lesz új rész. Még a karácsonyi és a halloweeni különkiadást feltöltöm majd nektek, azután meglátjuk, hogy találok e idejében egy jó lektort.