Sakura naplója

4. nap

  Sasuke felém nyújtott egy fehér törcsit, ami nagy segítséget nyújtott az eltakarásomban, a polcon pedig elhelyezett egy egyfajta „átmeneti" ruhadarabot, mondván, hogy az én ruháim már a mosóban készülnek újjászületni.
Alaposan szárazra töröltem magamat a pihe-puha törülközővel. Szó szerint olyan puha volt, hogy legszívesebben csak azt tekertem volna magamra, a ruha felvétele helyett. De ugyebár, ezt nem tehettem meg.
Már előre féltem attól, hogy Sasuke vajon milyen ruhát hozott be nekem. A lehető legrosszabb lehetőségek keringtek az agyamban, de amikor már a kezemben fogtam, megnyugodtam. Egyetlen hosszú póló volt az. Olyan, ami éppen eltakarja az eltakarni kívánt helyeket. Olyan, amikben szerettem aludni otthon is. Furcsa, hogy Sasuke tudta ezt. Megint felvetődött egy probléma. Mégpedig, hogy nem volt alsóneműm. A legrosszabb esetben visszavettem volna, ami eddig is rajtam volt, még ha vizes is, és még ha egyáltalán nem is lenen túl higiénikus. Csakhogy az is eltűnt. Belegondolva, hogy Sasuke a kezében fogva vitte ki...
Belső Sakura: Kjá! Ne! Sasuke, kezében az alsóneműmmel?! Ne, Istenem, ne!
Nagyon furcsa érzés volt belegondolni. Csak remélni tudtam, hogy Sasuke a kinézete és viselkedése ellenére nem egy perverz disznó.

Próbáltam pozitívan gondolkodni. Biztosan csak jót akart. Biztosan csak véletlenül hozzáfogta a ruháimhoz. Biztosan nem húzza fel a melltartómat a fejére...
Belső Sakura: Bárcsak a szexisebb fehér neműmet vettem volna fel!
Vagy lehet, hogy mégis? A póló alatt egy alsógatyát fedeztem fel. Vadonatújnak tűnt, még a címke is benne volt.
– Most ezt komolyan vegyem fel? – kérdeztem, a kezembe fogva a ruhadarabot. – Végül is, jobb, mint a semmi – mondtam, majd szépen felöltöztem. Nedves hajamat pedig belecsavartam egy másik fehér törcsibe, amit Sasuke direkt erre a célra készített elő.
– Furcsa, hogy mindenre gondolt.
Ahogy kiléptem az ajtón, megpillantottam Sasukét, kezében egy ollóval. Anélkül, hogy bármit is mondott volna, egy pillanat alatt mögém került. Felhúzta a póló alját, ezek után már csak az olló nyisszanását hallottam.
– Elfelejtettem levenni a címkét – mutatta felém a levágott darabot.
Na, most áldom az egét, hogy mégis felvettem az alsót.

– Menj a nappaliba, kérlek! Addig én is lefürdök – mondta.
– Oké.
Valamiért a fantáziám ezen az estén nagyon hosszú útra kelt. A legújabb, perverz gondolatom, amibe belepirultam, az volt, hogy Sasuke ugyanabban a vízben fog megfürdeni, amiben én is fürödtem korábban.
Belső Sakura: Oké, Sakura, ennyi elég lesz mára.

A nappali tágas és hangulatos volt. A bukóra kinyitott ablakon keresztül az eső édes illata kúszott be, borzongató hideggel párosulva. Megremegtem a kanapén ülve, majd az ablakhoz sétáltam. Feltett szándékom volt becsukni a nyílászárót. A küldetést sikeresen teljesítettem is. Csakhogy a csukott ablak ellenére, a függöny meglibbent, és mintha valami elsuhant volna mellettem. Két árnyékot láttam meg, melyek a függönyre vetődtek. Az egyik, mindenkétséget kizárólag, az enyém volt. A másik viszont mozgott, közeledett, nagysága pedig teljesen elnyelte az enyémet.
Gyerünk, Sakura! Milyen nindzsa lesz belőled, ha ennyitől megijedsz? Mozdulj, mozdulj már! – biztatgattam magamat.
Annak ellenére, hogy sem shuriken, de még csak egyetlen kunai sem volt nálam, képes voltam taijutsut használni, mivel arra képes voltam mindenféle segédfegyver nélkül is. Ámbár, arra nem számítottam, hogy a támadóm sokkal ügyesebb nálam. Mielőtt még bármit is csinálhattam volna... leszereltek. Pedig csak éppen, hogy felemeltem a kezemet.
– Sakura, én vagyok!
– Sasuke? – Nagyon meglepődtem. – Miért sompolyogsz a hátam mögé?
– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – válaszolta.
– Ilyen hamar végeztél?
– Igen. Mert tudod, én nem töltöm perverz fantáziálgatással az időmet.
Na, ezzel most meglepett. Honnan tudhatta? Túl sok a véletlen egybeesés. Zavaromban lesütöttem a szememet. Részemről ennyivel el volt intézve, már csak azt vártam, hogy mikor szabadulhatok ki ebből a házból, és sikíthatom ki magamból a szégyenem. De Sasukénak más tervei voltak. Ő nem hagyta ennyiben. Közelebb lépett hozzám , és szorosan magához ölelt. Az ölelés csak egy röpke pillanatig tartott, éppen addig, hogy már nem akartam elájulni.
– Éhes vagy? – kérdezte.
Nemmel akartam válaszolni, de a pocim megelőzött, és elárult egy hangos korgással.
– Szóval igen – mosolyodott el Sasuke. – Gyere, csinálok neked valami vacsorát.
– Ó, igazán nem fontos – tiltakoztam.
Sasuke meredten nézett rám. – Ne hidd, hogy hagyok egy vendéget éhezni.
Jó, ezek szerint részéről ennyi, nem kíván vitát nyújtani.

Átmentünk a konyhába. Ott én leültem az asztalhoz, míg Sasuke előszedett néhány hozzávalót.
– Melegszendvicset fogunk enni – jelentette ki egyszerűen, olyan hangsúllyal, mely nem tűrt ellentmondást.
– Oké – egyeztem bele.
Csodálattal figyeltem, ahogyan megkeni vajjal a kenyeret, és vékony szeleteket vág a szalámiból, majd a sajtból, és ahogyan szépen óvatosan a melegszendvics sütőbe teszi a félkész szendvicseket, fokozott óvatossággal, hogy meg ne égesse magát.
– Miért vágsz ilyen fejet? – kérdezte felém fordulva.
– Csak nagyon ritka az, amikor egy pasi készíti el az ételt – feleltem.
– Pedig hidd el, a pasik is tudnak éppen annyira főzni és sütni, mint a nők. Csupán meghagyjuk nektek a főzés örömét.
Á, szóval ez a válasz a titokra.
– Értem – feleltem.
A szendvicskészítő piros gombja most zöldre váltott, jelezve az étel elkészültét.
– Tessék. – Sasuke elém rakta mindkét szendvicset.
– Te nem eszel? – kérdeztem meglepetten.
– Nem vagyok éhes – válaszolta.
– Ugyan már! Legalább egyiknek a felét edd meg. Nem szeretnék egyedül enni.
Belső Sakura: Valójában csak nem szeretném, ha végignéznéd, ahogyan eszek.
– Jó – egyezett bele Sasuke egy mély sóhajtás közepette.

– Sakura... nem szeretnéd felhívni a szüleidet?
– Nem, miért?
– Miért nem? Már éjfél van, biztos, hogy aggódnak érted.
Bekaptam az utolsó falatot: – Anyumat nem szükséges felhívni, úgysem érdekelné, hogy hol vagyok. Apu meg szinte azt sem tudja, hogy létezem. Köszönöm az ételt.
– Értem, szóval a család dolog nálad kényes téma.
– Valami olyasmi. És mi van a te szüleiddel, Sasuke? Ők hol vannak? Már alszanak?
– Az én szüleim nincsenek itthon, és egy jó darabig nem is jönnek haza.
– Küldetésen vannak? – kérdeztem.
– Igen.
Elgondolkodtam: –Várj, akkor ez azt jelenti, hogy csak...
– Hogy csak ketten leszünk? Igen – felelt a saját kérdésére.
Belső Sakura: Csak ketten?!
Bizonyára az arcomon is látszott, hogy ez a csak ketten dolog sokkolt, mert Sasuke próbálkozott a megnyugtatásommal.
– Nyugi! Külön szobában leszünk. Nem kell ennyire paráznod.
– Én nem is... – Nem tudtam folytatni a mondatot. Valójában nagyon is paráztam. Még soha nem aludtam ott fiúnál. Azt sem tudom, mit kell ebben az esetben csinálni. Gyorsan témát kellett váltanom. – És amúgy ki az ott veled a képen?

A konyhának a fala, szinte teljesen üres volt. Nem díszítették úgy családi fotók, mint az én esetemben. Sasukénál csupán egyetlen fénykép volt, még kiskorából, mellette pedig mintha egy idősebb Sasuke állt volna, hosszú hajjal. Tény, hogy nagyon hasonlítottak egymásra. Vajon az a fiú ott a testvére?
– Ne kérdezd, inkább gyere, megmutatom a szobádat, ahol alhatsz.
Hű! Ilyen gyorsan sem rázott még le. Ezek szerint valami kényes témába tapinthattam. Minden további szó nélkül követtem Sasukét. Mégsem játszhatok Inót. Ő biztosan addig nyaggatta volna szegény fiút, míg az el nem árulta volna a választ.

Az Uchiha rezidencia sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Volt egy eldugott ajtó, ami bevezetett a többi házba, ahol a családtagok éltek. Olyan érzés volt a házak között járni, mintha egy kisebb faluba léptem volna be. Az „utca" csendes volt. Egy lélek sem járt kint. De ami a legfurcsább volt, hogy még csak őrök sem voltak. Pedig azt hallottam, hogy az Uchiha klánban tartózkodnak Konoha legkiválóbb nindzsái. Ezek alapján pedig az embernek az jutna eszébe, hogy márpedig a biztonságuk is tökéletes. Vagy legalábbis nekem ez esett le először, amikor Ino mesélt Sasuke családjáról.

Betértünk az egyik házba. Szerintem ez lehetett a főház, ugyanis ez volt a legnagyobb és legpompásabb épület a többi közül. Mi több! Hatalmas színpompás kertje is volt, este nyíló virágokkal. Ez a látvány Inónak biztosan tetszett volna. A szüleinek van egy virágboltja, Ino pedig gyakran segédkezik a boltban, biztosan fel tudta volna sorolni az összes általam látott virág nevét. Én sajnos csak annyit tudok róluk elmondani, hogy szépek.

A házba belépve folyosó követett folyosót. Ha nem Sasuke lett volna a kalauzom, biztos, hogy a harmadik lépésnél eltévedtem volna. Az egyik folyosónak elmentünk a végéig, és ott balra fordultunk. Még mentünk pár métert, majd Sasuke megállt az egyik ajtó előtt.
– Megjöttünk. Ez lesz itt a szobád.
– Végre. Már kezdtem azt hinni, hogy egy labirintusba tévedtünk.
Sasuke elmosolyodott: – Hamar hozzá lehet szokni. Nos, jó éjt. Én itt leszek a tiéddel szemközti szobában. Ha bármire szükséged lenne, csak szólj nekem.
– Rendben. Jó éjszakát, Sasuke.

A szoba tágas volt, benne kényelmes pihe-puha ággyal, frissen kimosott ágynemű és valami kellemesen édes illat terjengett a levegőben.
Nagyon hamar el tudtam volna aludni, ha odakint nem tombolt volna éppen a vihar. A koromfekete éjsötét égen végigcikázó villámok és a hangos, haragosnak tűnő morajlások... Egyszerűen nem hagytak békében pihenni. A hideg eső folyamatosan, megállíthatatlanul ömlött az égből. Az esőcseppek hangja pedig visszhangzott a füleimben.
Wcre kellett volna mennem. Úgy döntöttem, ha már aludni nem tudok, akkor legalább a folyóügyeim intézésével töltöm majd az este hátralévő részét.
Bár Sasuke meghagyta, hogyha bármire is szükségem lenne, akkor szóljak neki, de nem akartam, hogy azt higgye, még kisgyerek vagyok, aki sírva rohan a szüleihez egy kis dörgés miatt, azzal a szöveggel, hogy: „Anya, pisilnem kell." Ezért elhatároztam, hogy egyedül keresem meg a mosdót.

– Huh! Ennek a folyosónak sosem lesz vége? Olyan érzésem van, mintha már órák óta csak körbe-körbe gyalogolnék.
– Ne nyafogj! – hallottam meg egy idegen hangot a hátam mögül.
Nagyon megijedtem. Először csak azt hittem, hogy Sasuke szórakozik velem. De amikor megfordultam, egy egészen másvalakit pillantottam meg a hátam mögött. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem. Még az éppen feltörni készülő sikolyom is a torkomra fagyott.
– Na, mi van, csak nem megijedtél? – kérdezte az ismeretlen, megengedve magának egy félmosolyt.
– N...Nem ijedtem meg! – hebegtem.
Belső Sakura: Hát, hogy a fenébe is ne ijedtem volna meg, te idióta! A szívbajt hoztad rám!
– Ki vagy te, és miért ijesztgetsz? – követeltem magyarázatot.
– Á, szóval mégis megijedtél.
Francba, elszóltam magam. Gyerünk, Sakura, mentsd a helyzetet: – Mondtam már, hogy én nem...
– Pszt, csendesebben! Ha nem akarod felébreszteni Sasukét, akkor maradj csöndben!
– Honnan veszed, hogy nem akarom felébreszteni?
– Mert akkor most nem itt bolyonganál egyedül a főházban, velem beszélgetve.
Francba, ez jogosan hangzott.
– Oké, de akkor válaszolnál a kérdésemre?
– Melyikre?
– Csak egyet tettem fel.
– Melyik is volt az?
Most szórakozik velem?
– Arra, hogy ki vagy te?
– Gondolkozz egy kicsit! – válaszolta.
Most komolyan? Gondolkozzak rajta? Nem lenne egyszerűbb, ha egyenesen megmondaná? Úgy beszél, mintha én... Ekkor belém hasított a felismerés.
– Várj, már tudom, ki vagy! Azon a képen a konyhában, az te vagy Sasuke mellett... Szóval akkor ti, izé... Testvérek vagytok?
– Igen. A nevem Uchiha Itachi. Sasuke pedig a kisöcsém. De nem szeret engem, mert amikor ő még kicsi volt, lemészároltam a klánunkat.
– Hogy mit csináltál?!
Te jó ég, akkor ezért nem akart a családjáról beszélni. Sasuke egyedül maradt ebben a hatalmas házban, egy gyilkossal!
– Akkor te is Akatsukis tag vagy, nem igaz? –kérdeztem.
–Miből gondolod? – kérdezett vissza.
– Az Akatsukisok, tőlük mindenki fél, és szóbeszédek járnak arról, hogy mindegyik valami megbocsáthatatlan dolgot tett. A te bűnöd a klánod meggyilkolása lehetett, és ezzel szereztél VIP jegyet a csatlakozáshoz.
– Milyen okosak vagyunk, Haruno kisasszony. Valóban az Akatsukihoz tartozom.
– Akkor most engem is meg fogsz ölni? – kérdeztem.
Itachi elcsodálkozott: – Megölni? Hiszen pont, hogy nekem köszönheted azt, hogy életben vagy.
– Ezt nem értem – vallottam be őszintén. – És megtudhatnám, hogy honnan tudod azt, hogy én egy Haruno vagyok? Tudtommal még nem árultam el neked a nevemet.
– Onnan, hogy Deidara közölte velem, hogy Sasukét valami pink hajú lánnyal látta a múltkor.
– De, Itachi, a nevemet annak a Deidarának sem mondtam el. Akkor meg, hogy...?
– Minden információhoz hamar hozzá lehet jutni, ha egy kicsit körültekintő az ember.
– Véleményem szerint te túl körültekintő vagy. Fogadjunk, van egy halállistád, amire felírogatod az áldozataid nevét.
– Nem, ezt a feladatot Yagami Lightra bízom. Ez már nem az én hatásköröm.
– Nem hiszem el, hogy Sasuke képes együtt élni egy gyilkossal.
– Nincs túl sok választása.
– De akkor, hogy lehet, hogy téged még nem végeztek ki?
– Nem derült ki, hogy én vagyok a klánom gyilkosa.
– Nem derült ki? De akkor miért mondtad el nekem? És ha én elmondom a Hokagénak? – Tanácstalan voltam ebben a helyzetben. Mi volt Itachi valódi célja ezzel a beszélgetéssel?
– De nem fogod.
– Honnan veszed?
– Onnan, hogy nem leszel képes veszélybe sodorni a szeretett fiúdat.
– A szeretett... Mi van?
– Tudom, hogy gyengéd érzelmeket táplálsz az öcsém iránt. De figyelmeztetlek, Sasuke nem az, aminek látszik.
– Miért, te talán az vagy? – kérdeztem.
– Mindenkinek szíve joga döntést hozni. De ne feledd, hogy én figyelmeztettelek. – Ezzel a mondattal Itachi felszívódott.

Hirtelen olyan gyengének éreztem magam. Egy pillanat alatt estem össze és lett úrrá az elmémen a sötétség.
Reggel, amikor felébredtem, a saját szobámban találtam magam. Fáradtan kivánszorogtam a konyhába. Szerencsére este megjegyeztem, hogy merre van. Sasuke már a helyiségben tartózkodott.
– Jó reggelt, Sasuke – köszöntem oda.
– Neked is, Sakura.
– Köszi, hogy itt aludhattam, de most már mennem kell.
– Biztos indulni készülsz? – csodálkozott Sasuke. – Legalább reggelizz velem.
– N...Ne haragudj, de tényleg sietek.
Belső Sakura: Valójában csak nem akarok továbbra is egy légtérben maradni egy gyilkossal.
– Rendben. Akkor majd a suliban találkozunk. Szia, Sakura!
– Oké! Szia!

Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kilométerekre a hátam mögött tudhattam azt a fura házat.
Legnagyobb sajnálatomra a hosszabbik úton kellett mennem, mivel elfelejtettem átöltözni, és én hülye kint rohangáltam alsógatyában és egy szál pólóban. Szerencsére a parkon át vezető hosszabbik úton egy lélek sem járt, így nyugodt szívvel sétálgathattam, mélyen a gondolataimban merülve.
Sajnos annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy valaki engem figyel a távolból.

A távolban:
– Na, Sasori! Ott van Sakura. Tudod, mi a terv? Csináld!
– Igen, tudom! De, Deidara, miért kell megcsókolnom Sakurát?
– Mondtam, hogy ez is a tervem része. Ha a barátom vagy, akkor megteszed értem.
– Persze, hogy barátok vagyunk, de ez nem változtat azon, hogy ez egy idióta terv.
Már a hídon készültem átkelni, amikor valaki megfogta a kezem. Meglepődve fordultam meg. Sasori állt mögöttem, aki rögtön ez után meg is csókolt, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én csak ott álltam, és nem is tudtam, hogy mit csináljak. Két szót nem beszéltem még Sasorival, és csak így megcsókolt, miközben én alsógatyában randalíroztam a parkban.
Belső Sakura: Menten elsüllyedek szégyenemben.
Nem is kellett több. Az út hátralévő részét futva tettem meg.  

**********

Na eddig milyennek látjátok? Ha nem is írtok kommentet, akkor szavazzatok pls, hogy tudjam érdemes e folytatni :))