Sakura naplója

7. nap

  Kedves naplóm!
Szomorú vagyok... Teljesen egymagam maradtam...
Rám fognak valamit, amit nem én tettem. Gyilkossággal vádolnak, amit nem követtem el.
Az utcákon csend van, síri csend. Nem hallatszik a város zaja, mindenki otthon pihen. Gyászolnak. Kik az ismerősüket, kik a barátaikat, kik a családtagjaikat, miközben engem kiáltanak ki bűnösnek.
Szomorú vagyok... A barátaim halottak, holnap lesz a temetés. De vajon tényleg én tettem? Nem hiszem. Nem lettem volna rá képes.
Komor hangulat vesz körül. A szívemben hatalmas a fájdalom. Egyetlen látogatóm a hold ezüstös fénye, mely beragyogja a szobámat, így próbálva színt vinni a sötétségbe.
Felhőtlen az ég, s csillagok ragyogják be az éjszakát. Csend van... síri csend.
A Hokage asszony nem ígért nekem túl szép jövőt. A barátaimat sem láthattam már. Holnap valószínűleg kivégeznek, anélkül, hogy meghallgattak volna. Anélkül, hogy bármit is mondhattam volna.
– Ha lenne róla fogalmam, hogy ki próbálta rám kenni a gyilkosságot, saját kezűleg ölném meg.
Szomorú voltam, és csalódott, hogy senki sem hitt nekem. Főleg azért, mert a barátaim is elfordultak tőlem. De dühöt is éreztem. Nagyon mérges voltam. Sorra vettem végig a fejemben a személyeket, akik ezt kitervelték, de semmi sem jutott az eszembe. Nem hinném, hogy bárkinek is ártottam vagy akárkit is megaláztam volna. Talán pont ezért voltam én a tökéletes célpont. Túlságosan meghúztam magamat a tömegben, így akaratlanul is magamra tereltem a gyanút. Végül is igen. Ha sorra venném az összes nyomozós filmet, amit láttam, abban is mindig azok voltak a tettesek, akikre a legkevésbé gyanakodtak.
De vajon... Mi lehetett ezzel a céljuk?

Annyira el voltam mélyülve a gondolataimban, hogy teljesen összerándult a testem, amikor... Amikor mi is történt?
Olyan hangot hallottam az ablakom irányából, mintha valaki bekopogott volna rajta, ám senkit sem láttam a nyílászárón kívül.
Belső Sakura: Remek, Sakura. Csak így tovább, úgy néz ki, lassan megőrülsz.
Már éppen azon voltam, hogy megpróbálok egy kicsit aludni. Rég a takaróm alatt voltam, amikor újra hallani kezdtem azt a különös zajt. Meredten bámultam az ablakomat.
Meleg volt odakint, és a szobámban is. Az ablak mégis bepárásodott. De ha ez nem lett volna elég, fura vonások jelentek meg rajta, amiből később szavak lettek.

Nyisd ki! – mondta az üzenet.
– Hogy mi? – kérdeztem hangosan.
A pára eltűnt, és így vele együtt az írás is. Odakint pedig senki sem volt. Ugyan az a csillagos égbolt tárult elém, mint eddig. Viszont még mindig furcsa, kopogó hangok szűrődtek be kintről.
– Lehet, hogy egy sz-sz-szellem?
Belső Sakura: Ugyan már, Sakura. Miket beszélsz? Szellemek nem léteznek!
Hogy megnyugodjak, biztosan nincs odakint senki, kinyitottam az ablakomat. Ekkor pedig nem hittem a szememnek. Odakint zuhogott az eső, és hideg, jeges szél kúszott be a nyíláson keresztül. Egy fényes villám hasította ketté a sötét eget, és az ezt követő mennydörgés vitt színt a csendes éjszakába. A dörgés hangja elnyomta a sikolyomat. Nem a vihartól féltem, hanem Itachitól, aki egyszer csak ott termett előttem.
Egy szempillantás alatt beugrott az ablakon és a földre terített. Fájt az esés, rettenetesen. De befogta a kezével a számat, így mikor vége lett a dörgésnek, a figyelő jounin ninják nem hallhatták a sikolyomat.
– Csss! Ne hangoskodj! Még a végén meghallanak!
Itachi nehéz volt. Rettentően nehéz, de nem tudtam neki elmondani, így csak annyit tehettem, hogy kivártam, míg méltóztatott leszállni rólam.
– Ha elveszem a kezemet, nem fogsz sikítani, ugye? – kérdezte Itachi. Válaszul csak megráztam a fejemet.
Végre elvette a kezét, és én végre egy mélyet szippanthattam a friss levegőből. Mind a ketten felálltunk. Éppen csak egy lépésnyire voltam Itachitól. Éppen ez volt az ideális távolság a számomra. Felvettem egy támadó pózt, majd fegyver híján – mivel elkobozták tőlem, hogy nehogy hülyeséget csináljak, és öngyilkos legyek a kivégzésemig – a kezemet lendítettem a levegőbe. Lesújtani készültem. Jó, ez így túl drámaian hangzik. Inkább mondjuk egyszerűbben azt, hogy majdnem jól pofon vágtam Itachit. Minden dühömet belevittem abba az ütésbe. De mint mondtam, csak majdnem. Nem sikerült megütnöm Itachit, mert még éppen elkapta a kezemet.
Érezhette, hogy most ki fogok borulni, ami nagy valószínűséggel kiabálást is hozott volna magával, de Itachi úgy néz ki, már azelőtt előttem járt, mielőtt én a kiabálásra gondolhattam volna.
– Nyugodj már meg, Sakura! – mondta, és szorosan magához ölelt. – Csak... Nyugodj meg!
Szorító érzést éreztem a mellkasomban. Annyira fájt. Hibáztatni akartam valakit. Hibáztatni akartam Itachit. De nem tehettem anélkül, hogy előtte meg nem bizonyosodtam róla, hogy valóban ő ölte-e meg Sasukét, az öccsét, és a barátnőmet, Hinatát.
– Eressz el! – suttogtam halkan. – A könnyeimmel össze fogom kenni a köpenyedet.
– Nem érdekel, ha csak egy kicsit is le tudlak nyugtatni – válaszolta.

Szorosan kapaszkodtam Itachiba. Közelebb akartam őt érezni magamhoz. Szükségem volt valamire. Egy támpontra, ami stabilan áll mellettem, még ha a világ szét is szakad körülöttem. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, a hangom pedig elcsuklott. Annyira szerettem volna hangosan zokogni, de ez a jelen helyzetemben lehetetlennek ígérkezett. Tekintve, hogyha észrevesznek engem vagy Itachi jelenlétét, akkor nagy bajban leszünk. A két bűntárs együtt. Nem is kellett volna a Hokagénak kézzelfoghatóbb bizonyíték a tettünkre, melyről csak mi tudtuk, hogy nem követtük el. Vagy várjunk... Én biztos vagyok benne, hogy a kezeim tiszták. De mi van Itachival? Meg kell kérdeznem.
Erőt vettem hát magamon. Összeszorítottam a fogaimat, és egy mély levegőt vettem. A könnyeimet is sikerült visszaszorítanom. Léptem hátrafelé egy lépést, eltolva magamtól Itachit, bár a kezét még mindig fogtam. Belenéztem a szemébe, mely vörös volt a sharingan miatt.
Belső Sakura: Nem, Sakura, ez így nem fog menni. Meg kell őt kérdezned.
– Itachi, miért van mindig sharingan a szemedben? – kérdeztem.
– Hm? Nem ezt akartad kérdezni. Mondd ki, amit szeretnél, Sakura! Egyszerűen csak mondd ki, ami zavar! Ne tereld a szót! Ne hagyd elterelni a gondolataidat!
Itachinak igaza volt. Nem tudom, miért gondolkozom ennyit a dolgokon, hogy miért emésztem magamat rajtuk. Egyszerűen csak ki kellene mondanom. Olyan egyszerű az egész. Odaállni valaki elé, és elmondani neki, hogy mi zavar, hogy mi bánt. Elmondani neki az érzéseimet. De olyan félelmetes. Egész életemben úgy éltem, hogy megmondták nekem, mit csináljak. Megmondták, hogy éljek. Nem voltak önálló gondolataim. Egy robot voltam, melybe információt tápláltak, hogy hogyan élje a mindennapjait. Nyitni a világ felé félelmetes. A világ tele van gonosz emberekkel. Nem! Nem ez itt a fő probléma. Az a fő probléma, hogy az emberek képtelenek meghallgatni egymást. Lehetetlen számukra. Mindenkinek megvan a saját véleménye, és senki sem akarja hallani a másik nézőpontját. De miért van ez, miért vagyok ilyen? Egészen idáig a saját önös céljaimért éltem, mert ezt táplálták belém. De ha megúszom ezt a „gyilkossági ügyet", el fogok kezdeni másként élni.
Belső Sakura: Oké, Sakura, kezdhetnéd azzal, hogy hagyod ezeket a személyiségzavaros jeleneteket és gondolatokat, és mondjuk, elkezdhetnél végre beszélgetni Itachival, aki már régóta csak áll veled szemben értetlenül.
Igen, igazad van, belső hangom, fogalmam sincs, mi volt ez a hirtelen váltás. Kevesebb gondolkozás, több duma.
– Sakura? – szólított meg Itachi, aminek hatására ténylegesen visszazökkentem a jelenbe. – Minden oké?
– Persze – feleltem. – Szóval csak annyi, hogy... én... izé...
Belső Sakura: Mondd már ki!
– Csak... Kérdezni szeretnék valamit – nyögtem ki végül.
– Hallgatlak – felelt Itachi.
Gyerünk, Sakura! Most vagy soha!
– Először is szeretném tudni, hogy lehetséges-e, hogy eltűntesd a sharingant a szemedből.
Itachi arckifejezése nem változott. A szokásos kifürkészhetetlen tekintetével nézett vissza rám, úgy, mint máskor. Bár reménykedtem benne, hogy legalább valamiféle meglepődöttséget tapasztalok majd. De semmi. Egyszerűen csak behunyta a szemét, és a következő alkalommal, amikor kinyitotta, a szemei feketére váltottak.
– Ez választ ad a kérdésedre? – kérdezte.

A két kezemmel megérintettem Itachi arcát, és mélyen azokba a sötét, fekete szemekbe néztem. Olyan érzés fogott el, mintha Itachi álarca egyszer csak lehullott volna. Mintha ez alkalommal az igazi személyét láttam volna. A valódi Itachit, tele különböző érzelmekkel. De olyan volt, mintha csak... bánatot látnék?
Belső Sakura: Sakura, már megint elkalandoztál. Ha ezt így folytatod, lassan elmehetsz egy pszichiáterhez.
– Azt szeretném tudni – vágtam egyből a mondandóm közepébe végre –, hogy te voltál-e az, aki megölte a legjobb barátnőmet és az öcsédet?
Itachi ismét továbbra is érzelemmentesen meredt rám, majd így szólt:
– Nézz a szemembe és válaszold meg a saját kérdésed! Az, hogy mit hiszel, csakis tőled függ.
Nem kellett kimondania, mert tudtam a választ. Tudtam, hogy nem ő volt. Valahogy éreztem. De muszáj volt róla megbizonyosodnom.
Rámosolyogtam Itachira.
– Hogy lehet, hogy téged nem kaptak el? Engem valószínűleg kivégeznek.
– Hogy tudod ezt mosolyogva mondani? – kérdezett vissza Itachi, a következő pillanatban a sharingan újra elfedte fekete szemét.
– Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit kellene kezdenem ebben a szerencsétlen helyzetben – feleltem a szememet lesütve.
Itachi felemelte az államat, hogy újra a szemébe nézhessek. Az ajkaink túl közel kerültek egymáshoz, már-már azt hittem, hogy ebből csók is lesz. Azt pedig nem akartam. Akármilyen jófejnek is tűnt Itachi, én akkor is Sasuke iránt tápláltam érzelmeket, és ezt nem olyan könnyű megváltoztatni.
– Sakura, szeretnél tovább élni? Vagy elfogadod a büntetést, amit a Hokage kiszabott rád, és meghalsz az ítélet szerint? – kérdezte Itachi.
Ez majdnem úgy nézett ki, mint egy talány, annyi különbséggel, hogy csupán egyetlen helyes válasz létezett.
– Élni akarok – feleltem a lehető leghatározottabban. Kijelentésemet egy, az égen végigcikázó villám követte, mely úgy hasított végig az égen, akár a bennem lévő elszántság. – Mindenképpen élni akarok – ismételtem.
– Csak ennyit akartam tudni. – Itachi végre elengedett és közelebb lépett az ablakhoz. – Siess, és pakolj össze néhány cuccot! Eltűnünk innen.
---
– Itachi, nem fogunk tudni megszökni! Túl sokan vannak, és egyre közelebb érnek.
– Már nem vagyunk messze a találkozóhelytől. Ha odáig eljutunk, akkor megmenekültünk. És utána... – Itt titokzatosan elharapta a mondat végét.
– És utána mi? – kérdeztem.
– Ezt még hagyjuk, egyelőre csak meneküljünk meg!
Túl sokan voltak. A falu elitjei üldözőbe vettek minket. Ó, tényleg! Hát nem is tudjátok, hogy hogyan jutottunk ki a házból.

Elmesélem:
Szóval magamhoz vettem egy kis táskát és a legfontosabb dolgokat pakoltam bele. Csak egy váltás ruhát, fegyvereimet és néhány orvosi jutsut tanító könyvet, hiszen nem jöhetek haza érte, ha kell valamelyik.
Ezután vártunk. Először nem volt világos, hogy mire. Itachi sűrűn nézett az órára, és ki az ablakon. Azt mondta, hogy muszáj megvárnunk, míg eláll az eső. Csodálkoztam, hogy vajon milyen tervet eszelhetett ki, amihez szükséges az eső hiánya is.
Nem kellett túl sokat várnunk. Amikor már láttuk, hogy a felhők lassan eloszlanak, Itachi készenlétre intett. Majd hallottunk egy hatalmas bummot, és lássatok csodát, a házamhoz közeli rész már lángokban is állt, ami egy pillanatra elvonta a ninják figyelmét. Ezt a pillanatot használtuk ki. Pontosan követtem az utasítást, bár elég fura volt, hogy csak annyit vártak tőlem, ugorjak ki. Természetesen az agyam támpontot keresett. Anélkül senki sem ugorna ki, hogy ne mérné fel a helyzetét, hova a legkedvezőbb ugornia.
– Csak bízz meg benne és ugorj! – mondta Itachi, és ő már ki is ugrott.
– Benne? – kérdeztem, amikor már a levegőben voltam.
Hirtelen úgy éreztem, mintha valami a bőrömhöz tapadt volna, azután mintha dróton rángatnának, és egy szempillantás alatt háztömbökkel arrébb találtam magamat Sasori karjaiban. Szóval, amikor Itachi azt mondta, hogy bízzak meg „benne", azzal Sasorira utalt.

Nagyon jól össze volt állítva a terv. Mondjuk, volt is rá idejük, amíg én végigaludtam három napot. Megtudtam, hogy Deidara volt az elterelő, aki robbantott. Legalább ha más nem is, ő élvezte ezt, hiszen végre azt csinálhatta, amit szeret. Emlékszem, nagyon gyakran ült késő délutánig a büntetőszobában, amiért kémiaórákon élte ki a robbantási vágyát, veszélyeztetve ezzel az osztálytársait. Ettől függetlenül nem rakták ki az elit osztályból, az Akatsukiból.
Amikor azt éreztem az ugrás közepette, hogy dróton rángatnak, az Sasorinak volt köszönhető. Elég magas szintű volt a báb technikája. Ez pedig ilyen fiatalon egyenesen csodának számított. Ő ezért került be az elit osztályba. De hogy ilyen távolságból rám tudta akasztgatni a kis chakra fonalait, egyszerűen hihetetlen.
Itachi pedig... Nem lehetek neki elég hálás azért, hogy képes volt egészen a házamba besurranni, csak azért, hogy kimentsen. Fantasztikus egy srác.
---
– Már majdnem ott vagyunk! – kiabálta hátulról Sasori.
A hegy felé futottunk, ahova bele voltak vésve az egykori Hokagék arcai. Azoknak a tetején kellett találkoznunk egy másik taggal, aki elvileg eltereli rólunk a figyelmet, míg megszökünk.
Megálltunk.
– Innentől átveszem – mondta az idegen mély hangon.
Elég furán nézett ki a tag. Nem elég, hogy a köpeny teljesen takarta az arcát, de a fejére is húzott valami maszkszerűt. Szerencsére a fejpántja nagyon jól látszott. Takigava no Satóból azaz Zuhatagrejtek falujából származott. Ám a fejpántján a jel át volt húzva. Ez általában a szökött nindzsák védjegye, akik valami oknál fogva elhagyták a falut, és senki sem tud a hollétükről.
– Számítunk rád, Kakuzu! – mondta Itachi.
Szóval Kakuzunak hívták.

Már indultunk volna tovább, amikor Naruto jelent meg a semmiből.
– Sakura! – kiáltotta.
– N-Naruto? – Meglepődve fordultam meg. – Te mit keresel itt?
– Sakura, ne hallgass Itachira, se az Akatsukira. Ők azok, akik becsapnak téged.
– Ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem.
– Az egész faluval elhitették, hogy csak egyszerű diákok az iskolában, de ez nem igaz.
Itachira néztem, aki továbbra sem mutatott semmiféle érzelmet. Nem tudtam eldönteni, hogy ki hazudik. Több információ kellett. De abban sem lehettem biztos, hogy a valódi Naruto áll előttem. Mi van, ha ez az egyik Anbu nindzsa, aki csak felvette Naruto alakját, hogy visszacsalogasson a faluba?

–Miért kellene hinnem neked? – kérdeztem.
Ekkor a lányok is feltűntek a színen. Ino mérgesen meredt rám, majd így szólt:
– Mert Itachi volt az, aki a gyilkosságot elkövette a te alakodban, Sakura!
– Ino, mégis hogy feltételezheted ezt? – Tanácstalan voltam, a gondolataim összevissza kavarogtak.
– Sakura, mennünk kell! – Itachi megragadta a kezemet, és közelebb húzva magához felvett, majd felugrottunk.
Ez alatt Deidara már jött is az egyik agyagmadarával a hátán. Ez szállított tovább mindnyájunkat. Éppen el tudtunk indulni az elit nindzsák megérkezése előtt. Egymás után támadtak meg minket, azt hittem, nem fogjuk túlélni. De sikerült, Itachinak hála, aki egy tűz típusú jutsuval elintézte az egészet. Ez eléggé lefoglalta a jelenlévőket ahhoz, hogy nyomtalanul eltűnjünk.
Visszanézve még láttam a barátaim tekintetét. Az arckifejezésük arról árulkodott, hogy már nem hittek bennem.   

********

Na hogy tetszik ez a rész?