Sakura naplója

5. nap

  Kedves naplóm!
Ma elkezdődött az új életem, új arcokkal, emberekkel. Hátrahagytam mindent, a családomat, a barátaimat, és csatlakoztam az Akatsukihoz. Korántsem olyan egyszerű alakok az Akatsukisok, mint azt első látásra gondolná az ember, én is csak azután értettem meg a csoport létezésének mélyebb jelentését, amikor már megbíztak bennem annyira, hogy néhány titkukat nekem is kiadják. Oké, valójában egyáltalán nem bíznak bennem, de már dolgozom rajta.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre! Nézzük mi történt az után, hogy hazaértem.

Otthon:
Nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre hazaértem. Az ajtó zárva volt, a kulcs pedig változatlan pozícióban a lábtörlő alatt, ahova tettem. Ebből sejtettem, hogy a szüleim még mindig nem jöttek haza.
Komótosan, nagyokat ásítva haladtam felfele a lépcsőn, amikor megláttam, hogy a szobám ajtaja nyitva van. Odabentről pedig furcsa neszezést véltem hallani. Bárcsak mondhattam volna, hogy a hörcsögöm szökött ki a ketrecből, de sajnos teljesen tisztában voltam vele, hogy nem volt háziállatunk.

Szerencsére a biztonság kedvéért mindig rejtegetek magamnál egy kunait, így nem voltam fegyvertelen a Sasuke alsógatyájába dugott tőrrel... Igen, jól hallottad. Hát, mindenesetre sürgősen át kell öltöznöm.
Óvatosan az ajtóm mellé osontam, majd egy mély levegővétel kíséretében berúgtam a szobám ajtaját, és a kunaiomat egyenesen a zaj irányába szegeztem.
Csakhogy aki a szobámban volt, számított az érkezésemre. Még azelőtt mögém került, és kiverte a kezemből a fegyvert, mielőtt akárcsak egyet is pisloghattam volna.

– Furcsa látni, hogy valaki az öcsém alsójában rejtegeti a fegyverét. Ez... beteges...
– Pont te beszélsz, aki belopózik egy lány szobájába, Itachi?
Habár a tőrt még mindig közel tartotta a torkomhoz, egyáltalán nem féltem Itachitól. Valahogy úgy éreztem, hogy nem fog bántani. Így is lett, Itachi szépen eltette a kunait, vissza a tartóba, majd leült a forgószékembe, a karjait maga előtt pedig szorosan összefonta.
Én is leültem az ágyamra.
– Szóval – kezdtem bele a mondandómba. – Miért jöttél?
– Csak azért, hogy figyelmeztesselek.
– Figyelmeztess? Mire, hogy legközelebb már meg is fogsz ölni a saját házamban?
Itachinak nem volt reakciója. Semmi gúnyos vigyor, semmi félmosoly vagy visszatartott grimasz. Semmi! Csak ugyanazzal a fapofával ült tovább, és várta, hogy én mikor fejezem már be végre a viccelődést.
– Oké, befejeztem – mondtam lemondóan. – Szóval, mire akartál figyelmeztetni?
– Jobb lesz, ha inkább megmutatom neked – válaszolta.
– Megmutatni, mit?
Itachi minden további szó nélkül az új vekkerórámra nézett – amit még a minap Inótól kaptam –, majd tekintetét újra rám emelte. – Öltözz!
– Tessék? – értetlenkedtem. Mi ez így hirtelen?
– Mindjárt becsengetnek – magyarázta. – Öltözz, ha nem akarsz elkésni! Vagy így szeretnél iskolába menni, hogy mindenki lássa, hol voltál az éjjel?– Éreztem, ahogyan elvörösödik az arcom.

Végül elmentem felvenni az egyenruhámat, gyorsan fogat mostam, és egy kicsit rendbe szedtem a kócos hajamat. Végre készen voltam iskolába indulni, csak azt nem értettem, hogy hova ez a nagy sietség. Vajon mi olyan fontos Itachinak, amit csak megmutatni lehet?
– Készen vagyok – álltam büszkén Itachi elé, hogy nekem nem olyan lassú az öltözési sebességem, mint ahogyan azt a férfiak hiszik a nőkről.
– Remek. Gyere! – mondta.
Kimentünk. Itachi megvárta, amíg bezárom az ajtót, majd elindultunk. Még alig tettünk pár lépést, amikor a csendes útszakasz megtelt emberekkel. Mind engem néztek, ahogyan egy Akatsukis társaságában közlekedem végig a várost. Valóban ritka látvány volt, hogy egy sima gimis egy elit Akatsukis taggal sétálgat.
– Sakura – szólalt meg hirtelen itachi.
– Igen?
– Add a kezed! – Nem értettem, hogy mit akar ilyen hirtelen.
Belső Sakura: Csak nem kézen fogva fog velem sétálni, még több pletykalehetőséget adva ezzel a városiaknak?
Éppen csak felemeltem a kezemet, amikor már Itachi felvett a vállára, és eltűntünk a kíváncsiskodó szemek elől.

– Itachi, mit csinálsz? Tegyél le!
Nem is lett volna olyan rossz a helyzetem, ha a vértől – ami a fejembe folyt – nem szédültem volna, és nem éreztem volna magamat úgy, mint valami denevér. Nem, ez még mind oké is lett volna, csakhogy Itachi nem tett le a suliba megérkezve, hanem végigcipelt a folyosón az összes diák és tanár szeme láttára, majd a terembe beérve egészen a padomig cipelve végre letett.
Éreztem magamon a kíváncsiskodó és meglepődött tekinteteket. Aztán észrevettem, hogy már Kakashi sensei is régen a teremben van.
Belső Sakura: Persze, hogy pont ma kellett neki is pontosan bejönnie, holott köztudottan a késéséről híres.
Ennél jobban már csak Sasuke miatt éghetett a pofám. Kíváncsi voltam, hogy mit szól a bátyja közjátékához, de ugyanakkor féltem is tőle. Óvatosan a mellettem lévő hely felé sandítottam, csakhogy az a bizonyos hely üres volt.
– Ino, hol van Sasuke?
– Honnan tudhatnám? –szólalt meg Ino a maga sértődött hangján. – Nem én léptem le vele a buli kellős közepén. Ma reggel pedig megjelensz a bátyjával? Neked aztán van vér a pucádban.
Ó, most már értem – gondoltam magamban.
– Sajnálom – kértem bocsánatot az összes érintett féltől. – Nem akartam szó nélkül eltűnni.
– Semmi vész, Sakura. Sasuke értesített minket, hogy vele vagy, szóval nem kell aggódnod, nem vagyunk mérgesek – magyarázta Shikamaru.
Belső Sakura: Hála a jó égnek! Sasuke, te egy zseni vagy.

Kakashi sensei megköszörülte a torkát. – Khm... Itachi, kérlek, fáradj ki a teremből! Szeretnék órát tartani.
Az Uchiha szépen szót is fogadott a senseinek, de még előtte jó közel hajolt hozzám, hogy még véletlenül se hallja meg senki, amit mondani akar.
– Az ok, amiért olyan váratlanul megjelentem nálatok... Sasuke volt.
– Ezt nem értem – vallottam be őszintén.
– Nem is kell, hogy megértsd. Kezdetnek elég annyi is, ha gondolkodsz rajta, hogy vajon miért nincs ma iskolában Sasuke, holott te tudod a legjobban, hogy nem beteg. És ki hiányzik még, akinek itt kellene ma lennie?
– Ez valami fejtörő akar lenni?
Egyáltalán nem értettem Itachit. Mégis mit akar ezzel? Reggel óta furán viselkedik.
– Én a helyedben nem bíznék meg Sasukéban. – Majd Itachi minden további nélkül kisétált a teremből.
Nem. Ezt egyszerűen nem értettem. Most azt várja tőlem, hogy fejtsem meg a kis rejtvényét, vagy mi?
---
Egész nap azon törtem a fejemet, hogy vajon mi Itachi valódi célja. Egészen a múlt estééig egy szót sem beszéltünk, most meg hirtelen túl figyelmesnek tűnik. De miért figyelmeztetne bármire is, ha barátok sem vagyunk? Mit akarhat ezzel elérni? A tetejébe pedig egész nap mellettem volt. Még ha a wcre is mentem ki, ő megvárt az ajtó előtt, ott ült mellettem órán, amit megtehetett, hiszen az iskola elitjének számított, így több szabadságot kapott, mint a diákok másik része. Velem is ebédelt, és még haza is kísért. A házunkban aztán, mintha csak otthon lenne, ledobta magát a kanapénkra, és elkezdte nézni a televíziót. Valaki ócska show-műsort adtak. Én is leültem mellé.
– Szóval elárulnád végre, hogy mi volt ez a mai nap?
– Mire célzol? – kérdezett vissza, továbbra is a képernyőt bámulva.
– Úgy éreztem, mintha egy feltételezett bűnöző lennék, akit folyamatos megfigyelés alatt kell tartani, hogy el ne szökjön.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
Felsóhajtottam, és én is inkább a képernyőre emeltem a tekintetemet. Ekkor Itachi felém fordult. Kezébe vette az egyik rózsaszín tincsemet, majd vizslatni kezdte, mintha az olyan érdekes lenne.
– Mégis mit csinálsz? – érdeklődtem.
– Jobban is kondicionálhatnád a hajadat, nagyon ronda, ahogyan törik.
Belső Sakura: Jól hallottam? Tényleg Itachi oktat ki a hajápolásról?
– Pont te oktatsz ki, aki festi a körmét? – kérdeztem.
– Mi bajod a körmömmel? – engedte el Itachi a tincsemet.
Nem akartam a kérdésre válaszolni, így inkább témát váltottam. – Miért vagy mindig olyan rejtélyes, ha az öcsédről kérdezlek? Nem gondolod, hogy egyszerűbb lenne, ha csak kimondanád, amire gondolsz?
– Úgy érted, jobban szereted, ha megmondják neked, hogy mit csinálj? Ebben az esetben ideje indulnod Sasukéhoz, hogy a legjobb pillanatban kapd el.
– Oké, először is nem így értettem. Másodszor mi lenne, ha nem lennél ilyen rejtélyes, és kimondanád konkrétan, hogy mit akarsz?

Itachi felsóhajtott. – Jobb lett volna, ha saját magad jössz rá. Sakura, figyelj, jobb lesz, ha a jövőben nem foglalkozol túl sokat Sasukéval.
– Hogy érted, hogy ne foglalkozzak vele túl sokat?
– Szívecskéket rajzolsz a füzetedbe, mindenhová az ő nevét írod, esténként rá gondolsz, és arra, hogy milyen menő.
Belső Sakura: Valóban ezt csinálom, de így kimondva ez tök gáz! Sakura, mi van veled?!
– A lényeget mond, Itachi! – szólítottam fel beszélgetőpartneremet.
– A lényeg, hogy totál rákattantál, ahogy más lányok is tették, és éppen emiatt fogsz pofára esni. Érzel az öcsém iránt valamit, és azt hiszed a gyerekfejeddel, hogy ő is hasonlóan érez, de a hátad mögött megcsal téged.
– Miért mondod ezt nekem? – Egyszerűen nem értettem. Valahogy fájtak Itachi szavai. Én magam sem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy menten elsírom magam.
– Hiszen Sasukét sok lány szereti, ő pedig kihasználja ezt. Kihasznál téged is, és amikor megun, eldob magától. Ezért kell most erőt venned magadon, és felsétálni Sasukéhoz, hogy a saját szemeddel lásd, mit csinál, mielőtt még jobban beleszeretsz, és jobban fog fájni.

Nem akartam hinni Itachinak, de hiába fürkésztem az arcát, egyszerűen nem találtam arra utaló jelet, hogy hazudna nekem. Nagyon felkavartak a szavai. Meg akartam bízni Sasukéban, ezért nem akartam menni, de ott lebegtek lelki szemeim előtt a szavak, hogy nem érdemes folytatnom, és már csak azért is, hogy erre a kijelentésre rácáfoljak, elindultam, hogy kérdőre vonjam Uchiha Sasukét.
---
Itachi megadta a mobilszámát arra az esetre, ha szükségem lenne rá azok után, amit majd az Uchiha házban fogok látni. Természetesen a kukába dobtam az előbbi számot. Úgy éreztem, nem lesz szükségem az előbb említett számra, hiszen amit látni fogok, hogy minden rendben lesz.

Hamar meg is érkeztem a célállomáshoz. Minden tétovázás nélkül bekopogtam az ajtón. Nyugtatgattam magamat, hogy Itachi most biztos jót röhög valamelyik bokorban elbújva a hiszékenységemen.
Elővettem a legártatlanabb mosolyomat, mely azonnal az arcomra fagyott, amint kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Nem más, mint Hinata nyitott ajtót.
– Ó, Sakura? – lepődött meg. – Sasuke, Sakura van itt! – kiabált be Sasukénak.
Miért ilyen meglepő, hogy itt vagyok? Az nem sokkal meglepőbb, hogy Hinata Sasukénál van?
– Sakura, mit csinálsz te itt? – bukkant elő végre Sasuke.
Alig bírtam megszólalni. Hirtelen minden egyes levegővétel olyan nehéznek tűnt.
Belső Sakura: El sem hiszem, hogy Itachinak igaza volt.

Hát persze. Itachi Hinatára utalt, amikor azt mondta, hogy valaki hiányzik. Én meg elhittem Narutónak, hogy beteg a barátnője. Ezek szerint Hinata mindenkinek hazudott, csakhogy Sasukéval lehessen? – gondoltam magamban. – Na, de várj csak, Sakura! Miért érzel így, ha semmi sincs köztetek Sasukéval? Itt aludtál nála? Igen. De semmi sincsen közöttetek. Semmi sincsen közöttünk. Akkor miért érzek így? Miért érzem magamat mégis elárulva? – Kérdések sora követte egymást a fejemben. Sasuke és Hinata eközben még mindig a válaszomra vártak.
– Én csak visszahoztam a ruháidat, Sasuke – szólaltam meg végül.
– Ez nagyon kedves tőled, de ráért volna. Tessék, itt vannak a tieid is. Szeretnél még valamit?
Gondolkoztam. Valami itt nem stimmelt. Ahhoz képest, hogy a múlt éjjel milyen jól elcsevegtünk, most Sasuke szó szerint ki akar dobni, becsapni előttem az ajtót, és „fontosabb" dolgokkal foglalkozni. Vagy csak túlreagálom?
– Sakura, éppen elfoglaltak vagyunk.
– Hinata, beszélhetnénk? – kérdeztem barátnőmre nézve.
– Persze, mondd csak!
– Mármint, úgy értettem, hogy négyszemközt.
– Ugyan, Sakura, bármit is akarsz mondani, azt mondhatod a pasim előtt is.
Jól hallottam? Nem, biztosan csak tévedek.
– Úgy érted, hogy Naruto is itt van? – kérdeztem.
– Nem, Sakura – szólt közbe Sasuke. – Úgy értette, hogy én vagyok a barátja. Együtt vagyunk Hinatával.

Nem tudtam róla, hogy Hinata és Naruto szakítottak volna. Semmi erre utaló jelet nem adtak. Igaz, hogy ma nagyon el voltam foglalva Itachival, de ez nem jelentette azt, hogy nem figyeltem oda a környezetemre. Márpedig az egyetlen, ami ma a suliban történt, hogy mindenki arról beszél, hogy Hinata mennyire megbetegedett.
– Azon gondolkozol, hogy Hinata valóban megcsalja-e Narutót velem, vagy ez csak valami megtévesztés – jelentette ki Sasuke.
– Sasuke, olyan menő vagy! Honnan tudod megmondani, hogy mire gondol?
– A sharingannal, kedvesem.
Sharingan. Egy Uchiha vérörökség, melynek főbb értelemben vett technikája, hogy tudod, az ellenfeled következő lépését, még azelőtt, hogy meglépné azt a bizonyos lépést. Ez a technika nagy segítséget nyújthat a harcok során, főleg, ha egy kemény ellenféllel kerül szembe az ember. De arról nem volt információm, hogy másnak a fejébe is bele lehet látni ezzel a technikával.
– A sharingan? Aszta, az én Hyuuga vérörökségem, a byakugan erre nem képes.
Byakugan. Egy a sharinganhoz hasonló szem-képesség egyike, mely csak és kizárólag a Hyuuga klán tagjai között öröklődik. Sok vita volt már arról, hogy melyik az erősebb képesség, de ha jobban belegondolunk, az egyik képesség ezért jó, a másik pedig egy másik okból. A használótól is függ, hogy mennyire lehet őket kihasználni, nem csak a jutsutól.
– Hinata – Sasuke egy puszit nyomott Hinata homlokára. – A sharingannal nem vagyok képes mások fejébe belelátni. De amilyen szánalmas képet vág Sakura, az arcáról is le tudsz bármit olvasni.
– Valóban elég szánalmas vagy, Sakura – mondta Hinata is. – Idejössz hívatlanul, mint egy harmadik kerék, és észre sem veszed, hogy zavarsz minket.
– Sasuke, te tényleg Hinatával jársz? – fordultam most a fiú felé.
– Igen – válaszolta egyszerűen. Én meg, nem tudom mi üthetett belém, de pofon vágtam Sasukét.
Hinata ekkor rögtön rám támadt, ám mielőtt elérhetett volna, Sasuke megállította a kezét a levegőben.
– Hagyd őt, Hinata! A gyengék így vonják magukra a figyelmet. – Sasuke szemei... még sötétebbek lettek. Az Uchihák – ahogy hallottam –, fekete szemmel születnek. Többször is belenéztem már ebbe a sötét szempárba, de most még fény sem volt benne. Nem láttam érzelmet, semmit. Csak egy üres tekintetet, ami mintha nem is látna engem.
– Naruto tudja? – szegeztem a kérdést Hinatának, miközben szememet végig Sasukén tartottam.
– Mit kellene tudnia? – kérdezett vissza Hinata.
– Hogy megcsalod?! – Betelt a pohár. Nem tudom, hogy miféle játékot űznek ezek itt ketten, de az tény, hogy ez a dolog bűzlik.
– Megcsalom? De hát nem is jártam vele soha! Hiszen te hoztál engem össze Sasukéval még az első napon.
Belső Sakura: Hogy mi van?

– Így van, Sakura, te mutattál be a barátnődnek, hát nem emlékszel? – Sasuke mosolygott. Csakhogy az a mosoly, az a pillantás olyan nagy félelmet keltett bennem, hogy úgy éreztem, menten megfulladok. Futni akartam. Menekülni minél messzebb. De hogy miért, azt nem tudom pontosan.
– É...Én most jobb, ha megyek! – Csak futottam és futottam, ahogy a lábam bírta. Otthon aztán jól bezárkóztam, ajtókat, ablakokat mind becsuktam. De nem voltam túl alapos. Egy árnyék mozdult meg mögöttem, és egy alakot pillantottam meg a szemem sarkából. Éreztem Sasuke jelenlétét, de félelmemben moccanni sem mertem. Gyorsan mozgott. Olyan sebességgel került mögém, hogy mire észbe kaptam, már meg is vágott. A karomat, a lábamat és az arcomat semmiből jött sebek díszítették, melyeket a vágásokból csörgő vérem tett még látványosabbá. Az utolsó mozdulatánál a kést a torkomhoz szegezte.
– Elkaptalak. – hallottam meg utolsó szavát, mielőtt össze nem estem, és a világ el nem sötétült előttem.