My Dear Ravenna - Tom Hiddleston Fanfiction

7. Fejezet

Hihetetlen, hogy két hét eltelte alatt mennyire...mennyire eltudom engedni magam olyanok között, akik között eddig feszengtem és féltem. Féltem, hogy valami olyat teszek vagy mondok, ami megbánt, vagy elijeszt másokat, így általában csendben voltam. Féltem, hogy a tetteim nem úgy jönnek ki, ahogy az agyam akarja, így mellőztem minden nagyobb cselekvést, egészen eddig. De ahogyan telt az idő, és láttam, hogy elfogadnak úgy, ahogy vagyok, feleslegesnek tartottam fenn tartani a magam köré épített jégkastélyt, így egy hajszárítóval szépen leolvasztottam, és eldöntöttem, hogy megmutatom azt a nagy ritkán megmutatkozó Ravennát, akit csak a barátaimnak mertem felfedni igazán.

Kilépve az apartmanból és kulcsra zárva az ajtót néztem meg, hogy mennyi az idő a mobilomon, majd ijedten kapkodni kezdtem a levegőt. Basszus, lefogom késni a reggelit! Riadtan kezdtem el szaladni, miközben arra gondoltam, hogy most a taxi tempóján fog múlni minden. Sikerült is leintenem egyet, majd lihegve és levegőért kapkodva hadartam el neki a címet. Csak ne késsek nagyon el, csak ne késsek nagyon el, kérlek!

- Nagyon sietős? - kérdezte a sofőr, én pedig unott szemekkel néztem rá. Nem, nyilván nem sietős, ezért rohantam max sebességen, asztmával, tíz percen át. Persze ezt szerencsétlen nem tudhatta, szóval nem is igazán okolhatom érte.

- Igen, nagyon. Megtenné tehát, hogy szépen rálép a gázpedálra, és tudja, elindul? - vicsorogtam rá, de a fiatal sofőr csak nevetve azt tette, amit mondtam. Az út közben nem egyszer próbált velem párbeszédet kezdeményezni, de én többször lecsaptam, vagy pedig egy szavas válaszokkal örvendeztettem, miközben kibámultam az ablakon. Talán nem kicsi bunkóság volt, amiért így viselkedtem, de jobbnak láttam, ha idegesen nem mondok semmit. Ilyenkor ugyanis még a szokásosnál is nyersebb és kegyetlenebb voltam, már pedig nem akartam, hogy a sofőr így kezdje a napját. Az év legidegesebb utasával. Viszont jó munkát végzett, egész gyorsan eljuttatott engem a kiadott helyre, én pedig egy kis borravalót adva neki rohantam be a kávézóba, zilálva és csapzottan.

- És beérkezett! - kezdett el Mia nevetve tapsolni, aki mellett már ott ült Jessica, aki szofisztikáltan nézte az ital lapot. A tapsra megemelte a fejét, és egy lágy, de mégis valahogy szomorkás mosolyt eresztett meg. Velük szemben pedig ott ült Thomas, aki szemmel láthatólag elaludt. Csukott szemekkel, előre eső fejjel ült, én pedig szinte vártam, hogy megfejelje az asztalt. Upszi, ez gonosz gondolat volt, nem igaz? Francba is a Wilsonokra jellemző kárörvendéssel.

Csendesen sétáltam oda hozzájuk, és Thomas mellé leülve néztem Miára, aki mosolyogva megdörzsölte a kézfejeimet.

- Mi tartott ennyi ideig? - nézett rám kérdően. De még mielőtt megdobhattam volna egy válasszal, közbe szólt. - De sápadt vagy. Ugye minden rendben? Ennyire siettél? - tapogatta meg az arcomat aggódóan, miközben óvatosan áthajolt az asztal másik oldalára.

- Persze, csak kicsit kifutottam magam. Szerencsére tiszta a levegő, így nincs nagy baj - mosolyogtam szelíden, de nem mertem suttogásnál hangosabban válaszolni, nehogy Thomast felébresszem.

- Jessica - nézett Mia a vörös hajú színésznőre, akinek egy gonosz mosoly húzódott az ajkaira. Jaj, ne, mit terveznek. – Ébrezd fel az urat.

- Thomas, édes - kezdte el keltegetni a férfit finoman rázva, de Tom csak hümmögött egy sort, nem mozdult. - Legalább feküdj le, hogy ne ilyen kényelmetlenül aludj. Dőlj ki oldalra - csendesen, de mégis agresszívan kezdtem el mutogatni, hogy ne, ne kezdje el, mert jól tudja, mi lesz a vége. De már késő volt. Tom lassan dőlni kezdett felém, és mivel vékonyabb és gyengébb vagyok, mint egy pókfonál a tavaszi reggelen, persze hogy én is dőlni kezdtem vele. Mikor majdnem leestem a székről, mire a színész feleszmélt. Ijedten kipattantak a szemei, és még mielőtt a "végzetembe" zuhanhattam volna, magyarán le a hideg kőre, megragadta a karom, és visszahúzott, miközben ő maga is újra feltornázta magát, egyenes ülésbe.