Hosszú történet 2. - Új esély

1. fejezet

   Egy idő után megigazítottam a fekete ingem gallérját, és - bár nehéz szívvel -, de sikerült felállnom, pár mozdulattal leráztam magamról a már félig olvadt állapotban lévő havat, majd búcsú képen végighúztam hosszú ujjaimat a sírkőn. 
   Persze, még azóta is érzem, hogy valamilyen szinten én is hibás vagyok Lina halála miatt, hiszen ha annak idején nem találkoztunk volna, valószínűleg egy vidám, még mindig tartó, hosszú élete lehetne. De nem. Hiszen én másra nem vagyok jó, csak arra, hogy tönkre tegyem mások életét. Vagy éppen elvegyem. Kezdve persze a sajátommal... És ezzel egyébként jól is haladok! Hiszen szükségem lenne mindkét kéz- és lábfejemre, hogy el tudjam egyáltalán kezdeni az általam okozott érzelmi traumák számát. 
   Ezen a gondolaton kicsit elmosolyodtam. Elcsesztem az egész életem, és ki tudja, lesz-e még tovább. A legegyszerűbb az lenne, ha véget vetnék ennek az egésznek. A kezembe fognék egy pengét, megsértenék vele egy ütőért, és a világ azonnal egy kicsivel könnyebb lenne.
   Miközben ezen merengtem, az elzsibbadt lábaimat újra mozgásba hozva indultam meg a kijárat felé. Menet közben észrevettem, hogy egy középkorú nő keresztbe tett kézzel, furcsán méreget. Óvatosan megállapítottam, hogy pont azelőtt a sír előtt áll, aminek vázájából kivettem a virágcsokrot. Gyorsan beleharaptam alsó ajkamba, hogy el ne röhögjem magam, és hamar leléptem erről a helyről.
   Ott álltam, a külvárosnak is a szélén, és azon gondolkodtam, hogy most mi a francot fogok csinálni. A lakásomat valószínűleg a banda a sajátjának tulajdonította, a családom pedig már rég halott volt, szóval teljesen magamra voltam utalva. 
   Eközben az idő rohamosan telt, már elkezdett sötétedni, az égbolton megjelentek az első csillagok. Ez is egy újabb dolog, ami teljesen elkerült hosszú időkig, hiszen csillagos eget már 3 éve nem láttam.
   Azért, próba-szerencse elven úgy döntöttem, elmegyek, megnézem, és felmérem a régi otthonom állapotát. Közben persze teljesen besötétedett, és a fekete ruhaegyüttesemnek hála teljesen beleolvadtam a környezetbe, csak az árnyékomat lehetett észrevenni a rám is vetülő, gyér, messzi utcai lámpásnak köszönhetően. 
   Épp a parkon mentem keresztül, ami teljesen kihalt volt. Mindössze egy tinédzserekből álló csoportot láttam eddig, de amennyire kivehető volt, már valószínűleg mindegyik be volt állva, és csak a testük volt azon a koszos padon, képzeletben valahol egészen máshol jártak. 
   Ez a liget egyébként nem valami nagy, fél óra alatt kényelmesen átjárható. Mégis, szinte minden fiatal itt szokott időzni. Annak idején én is rengeteget lógtam itt, akár egyedül, akár a barátokkal. És persze, akár Linával... 
   Ahogy kiértem a sötét parkból, és haladtam a belváros felé, egyre több lett a színes neonfények tömkelege, és hirtelen újra átjárt az a melegség, amit ez iránt a fantasztikus város iránt éreztem. Annak idején én, és a barátaim uraltuk az utcákat ezekben az éjszakai órákban.
   Hihetetlen, hogy néhány év alatt mennyi minden meg tud változni. Persze, az emlékek örökké ott fognak maradni velem, de átélni már soha nem fogom tudni, és ez az, ami igazán elszomorít. 
   Ahogy sétálgattam, útba esett egy dohánybolt, méghozzá az, ahol az első cigimet vettem. Akkor még csak a hamis személyimet használhattam, hiszen bőven kiskorú voltam. Szerencsémre az eladót nem igazán érdekelte, hogy látásra is csak egy 14 éves kölyök voltam, akkoriban még fizettem a dolgokért, így semmi kivetni való nélkül az utamra bocsájtott. 
   Beszaladtam a boltba, és kértem egy ugyanolyan dobozzal, mint annak idején. Jól esett felidézni az emlékeket. Mikor az eladó egy pillanatra elfordult, megragadtam a dobozt, és gyorsan kiszaladtam. Az adrenalinszintem újra a magasban volt, arcomra felkandikált az a jól ismert mosolyom, miközben még két sarkot leszaladtam, csak hogy biztosra menjek. Ugyanúgy, ugyanott, mint tizenéves koromban. Ez valami elképesztő!
   Kivettem egy szálat a dobozból, mire eszembe jutott, hogy öngyújtóm viszont nincsen. Szuper! A nikotinra viszont szükségem volt, hiszen ahogy ránéztem a dobozra, hatalmas vágyat éreztem az iránt, hogy minél hamarabb elszívjak egy csikket. Ekkor megpillantottam egy fiatal lányt, aki egyedül ücsörgött egy padon, hosszú léptekkel odavonaglottam hozzá, és megpróbáltam tüzet kérni. Fejét megemelte, hogy a szemembe nézhessen, és őszintén elmosolyodott.
-Szépfiú, nem hallottál még arról, hogy a cigaretta káros az egészségre?  - vigyorgott - Tessék, az egész öngyújtó a tiéd lehet, ez a barátnőmé, csak a táskámban maradt. Éppen próbálom őt leszoktatni! - kacsintott, majd felállt, és otthagyott.
   Szemeim megforgattam, majd számba vettem a csikkel, és örömtelin meggyújtottam. Viszont ez az örömöm hamar elszállt, mikor egy ismerős arcot pillantottam meg. Egy zsákutcából lépett elő Liam, mögötte pedig a volt társaim. Üveges tekintettel néztem őket, egyszerűen nem hittem el, hogy a többiek pont vele pótoltak engem...! A cigit kivettem a számból, és beledobtad a földön összelapátolt hóba.
   Éppen mondott volna nekik valamit, mikor a tekintetünk összetalálkozott. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, majd azzal az idegesítő hangjával megtörte a beállt, feszültté vállt csendet:
-Jason... A történtek után még volt képed ide visszajönni?! - kérdezte érzelemmentesen, bár szemei villámokat szórtak, a felgyülemlett düh kezdett utat törni a fiúban.
-Valami problémád van, Liam? - kérdeztem vissza, egy félmosollyal megspékelve a neki szánt személyes üzenetet.
-Rajtad kívül? - nézett végig rajtam. - Nem kellett volna visszajönnöd. 3 évre sittre zártak. Ez már nem a te városod. Mint láthatod - biccentett fejével a többiek felé - ez alatt az idő alatt elég sok minden megváltozott.
-Oh, őket megtarthatod. Nem valami hűségesek... - itt egy pillanatra megálltam. A többiek közt ott lapult az a féreg, aki megölte Linát. - Te áruló... Komolyan, neked ennyit számított az élete? Ilyen hamar eltekintettél felette? Ennyi idő alatt még csak meg sem bosszúltad a halálát? - köptem elé a szavakat. A szemeim mondhatni vérben forogtak, képes lettem volna a két kezemmel megfojtani mindkettőt. És mielőtt még bármit átgondolhattam volna, az ujjaim már ökölbe zárultak, és lesújtottak Liamre.
   A meglepetés erejétől én kerültem fölénybe, és nem kímélve, ott ütöttem őt, ahol csak értem. Egyik pillanatról a másikra, jobb lábát hirtelen felemelte, majd teste az alsó végtagját követvén, gyorsan átlendítette magát, és ő került fölülre.
   Egy-két rám mért ütése célba talált, de a legtöbbet elhárítottam, majd ágyékon rúgva összegörnyedt, így elég volt meglöknöm ahhoz, hogy lehemperegjen rólam, mire erőből bevertem egyet a torkába, amitől légszomjat kapott. Az övéből kivettem a pisztolyát, és mivel a gyilkos háttal állt nekem, a golyót egyenesen a tarkójába eresztettem. A fegyvert a kabátom belső zsebébe süllyesztettem, miközben Liam az utolsó perceit élte.
   A látványára elmosolyodtam, a pulcsimmal eltakarva az ujjaimat odahúztam mellé a holttestet, letakart kezemmel megragadtam az élettelen csuklóját, és ujjlenyomatokat hagytam vele Liamen, így biztosítva az én ártatlanságomat, majd gyorsan elhagytam a helyszínt. 

Sziasztok! 
Remélem, tetszett ez bejegyzés, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!
Pusza; #Lexy