Hosszú történet 2. - Új esély

5. fejezet

A haldoklás definíciója nem csak egy érzés. Nem csak egy fogalom. Abban a pillanatban, amikor betölt, és teljesen átjár a sötétség, az ember valamilyen szinten felszabadultnak és könnyűnek érzi magát. Kár, hogy az én esetemben ez tényleg csak egy pillanatig tartott...
Egy mentőkocsiban voltam, 1-1 mentős, és egy orvos állt a két oldalamon, a testem pedig tehetetlenül rázkódott a defibrillátor hatására. A második próbálkozásuk után hirtelen ébredtem meg, és a vízzel megtelt tüdőm miatt mindezt elkezdtem felköhögni. Nem hittem el, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, mindenki mást ki tudtam nyírni, csak magamat nem!
Mire a kórházhoz értünk, a viszonyokhoz képest már egész jól szedtem a levegőt, mégis, az oxigén, mint a kénsav, úgy égette a légcsövem, az a maró érzés végigkísért.
A kórházi ággyal együtt kitoltak az autóból, és végigkísértek a folyosón. Ott hagytak egy kórteremben, ami, ha jól láttam, már foglalt volt. Egy körülbelül velem egyidős srác aludt az ágyában, de már megvolt kopaszodva, a bőre pedig szinte azonosulni tudott volna a kint szálldogáló hópelyhek árnyalataival. Valószínűleg a leukémia gyötörte meg ennyire, és az életének is már a végét járta, de az adott időben nem igazán az ő élete érdekelt.
Tudtam, hogy el kéne tűnnöm innen, méghozzá minél hamarabb, de a sors soha nem szánt nekem lehetőségeket, se esélyeket. Lelkiekben igyekeztem felkészülni a legrosszabbra. Ha Kínában élnék, minden sokkal egyszerűbb lenne, ott az öngyilkossági kísérletért halálbüntetés jár!
Viszont itt még rosszabb következményekre számíthattam... Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg hónapokig járkálhatok majd agytútkászhoz, hogy megadhassa nekem a részéről lelki fröccsnek szánt szent beszédeit.
Míg én a szökési akciómon morfondíroztam, egy orvos jött be a szobába. Meglepő módon nem az élet és halál közötti hídon inogó fiúhoz, hanem hozzám tartott.
-Jó estét, a nevem Dr. Silverman - esett túl gyorsan a kötelező udvariassági körökön -, szeretnénk elvégezni önön néhány létfontosságú orvosi vizsgálatot, és ha mindent rendben találunk, már mehet is haza, semmi okát nem látjuk annak, hogy bent tartsuk, rengeteg beteggel, és kevés kórteremmel rendelkezünk, így minden szabad ágyra szükségünk van. - darálta le egy szuszra a valószínűleg jól benyakalt szövegét, és már csak a reakciómra várt.
Nem mondtam semmit, csak, bár összeszorított fogakkal, de rábólintottam minderre. A doki még firkantott valamit a kezében tartott pergamenre, majd a küszöböt átlépve elhagyta a helyiséget.
A mellőlem pár méterre fekvő fiú hirtelen felém fordult, nyitott szemekkel, amitől egy pillanatra ledermedtem, hiszen attól eltekintve, hogy egészen addig abban a tudatban voltam, hogy alszik, a srác úgy nézett ki, mint egy hulla.
-Úgy tűnik, nem leszünk szobatársak... - küldött felém egy kissé bátortalan mosolyt
-Én a helyedben örülnék ennek. Nem vagyok az az osztozkodós típus! - utaltam vissza magamban Liamra
-Ugyan, lassan fél éve élek ebben a szobában, szinte egyhuzamban, teljesen egyedül. Az ember ilyenkor már nem a személyt, hanem a társaságot látja egy új jövevényben. Bármiféle rigolyákkal is rendelkezel, eltudtam volna viselni. És most lehet, hogy nem maradsz itt velem hosszú távra, aminek azért egy nagyon kis részben örülök, hiszen ez arra utal, hogy egészséges vagy, és nincs semmi bajod, de hosszú ideje te vagy az első ember az orvosomon kívül, akivel beszélgethetnék... Tehát, miért vagy itt?
A hosszú monológja miatt kellett egy kis idő, mire felocsúdtam a végére. De most komolyan, hogy mondjam el egy olyan embernek, aki kézzel-lábbal kapaszkodna az életben maradásért, azt, hogy én a sajátomat mindenképpen el akartam vetni magamtól? Sehogy.
-Ahm.... Az igazság valószínűleg nem fog tetszeni... Biztosan tudni akarod? - hajtottam le a fejemet, és megvakargattam a tarkómat. Ezt nem lehet megmagyarázni, egyszerűen feszélyezettnek és szégyenérzettel telinek éreztem magam mellette.
A fiú homloka összeráncolódott, látszott, hogy nincs a helyzet magaslatán. Valószínűleg megpróbálta kitalálni, hogy mi lehet az a szörnyű dolog, amit legszívesebben elrejtenék előle. Mondanivalóm előtt még ajkaimat elhagyta egy mélyről jövő sóhaj, majd tekintetemet a fiúra fókuszálva csak úgy kiböktem:
-Azért hoztak be a kórházba, mert beleugrottam a folyóba.
Valahogy nem egészen arra a reakcióra számítottam, mint ami ezután következett. Nevetett. Nem is akárhogy! A keserűség viszont érdekes módon még így is átjött tőle, a szemeit jobban megfigyelve észrevettem, hogy úszik a könnyekben, és nem a röhögéstől.
-Szép kis társak vagyunk! - vigyorgott továbbra is, mire kissé felengedtem, és küldtem felé egy féloldalas mosolyt.

Remélem, tetszett ez a bejegyzés, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! :)
#Lexy