Hosszú történet 2. - Új esély

2. fejezet

   Önelégült vigyorral az arcomon szedtem lábaimat a lakásom felé. Lina haláláért megbűnhődtek, színeiket örökre elmostam a világról. Hihetetlen, hogy az, amiről azóta a bizonyos nap óta álmodozom, ilyen hamar beteljesülhetett, így én már nyugodtan meghalhatok, kitűzött célomat teljesítettem. 
   De ahogy sétáltam a neonszínekben kivilágított utcán, megfigyeltem egy lányt, aki előttem lépdelt. Hosszú barna haja egészen a derekáig ért, hullámos fürtjeit gyakran a szél kissé megcibálta, ez ellen pedig a fekete kapucnijával próbált meg védekezni, persze nem sok sikerrel. 
   Valahogy a reakciói, a kézmozdulatai, még a csípőjének ringásai is csak egyetlen emberre tudtak emlékeztetni, a lányra, akit egykor annyira szerettem. Mikor letért egy sarkon, félprofilból felismertem, hogy ez az a lány volt, akitől nem rég a cigit kértem. 
   Sóhajtva megráztam a fejem, és próbáltam megértetni az agyammal, hogy ő már soha nem fog ide visszatérni. Már rég békére lelt, és engem magamra hagyott. De nem is baj, mellettem valószínűleg csak megőrült volna...
  Miközben depressziós gondolataimból próbáltam kitörni, megérkeztem a tömbházhoz, aminek a 3. emeletén ott van az én régi lakásom. Beütöttem a kódot, ami azt a dátumot viselte, mikor megismertem Linát. Felszólalt a sípszó, ami jelzi, hogy az ajtó nyitva. Beléptem az előtérbe, majd beszálltam a 200 éves liftbe, ami mintha még ijesztőbb lenne, mint annak idején. 
   A lift erre a gondolatra hirtelen megállt, a vér pedig pillanatok alatt a fejembe szállt. Idegbeteg hangulattal benyomtam a segélykérő gombot, majd 10 perc várakozás után megnyugtattak, hogy kiküldik a karbantartókat. 
   Leültem a padlóra, ami, mint kiderült, jéghideg volt. Térdeimet felhúztam, szemeimet becsuktam, arcomat pedig a tenyerembe temettem. Ennél szánalmasabb már nem is lehettem volna! 
   Hátamat hátravetettem, és lassan elaludtam. Álmaimban meghaltam... Néhány színes bogyó végzett velem. A tudat, hogy nem kell többet az élők közt szenvednem, teljesen felszabadított. Ott voltam a pokolban, láncra verve, a lábaim tűzben égtek, mégis sokkal édesebb érzés volt, mint az, amit egész nap el kell viseljek az én személyre szabott börtönömben, a való életben. 
   Ekkor két arctalan, fekete rongyokba öltözött pokoli fajzat jelent meg előttem, kezükbe egy nagy zsákkal, amit lazán a földre ejtettek, így egy ismerős sikoly lett úrrá a helységen, majd a zsák hirtelen porrá lett, és megpillantottam Linát, vérrel áztatott hajjal, és sebhelyekkel az arcán. A testében még ott voltak a golyók, amik egykor eltalálták. 
   Felordítottam, próbáltam kiszabadítani magam a vasláncok tömkelegéből, de egyszerűen nem sikerült! Csuklóimról lesúrolódott a bőr, a vér patakokban folyt végig a karomon, a vállamnál megállapodtak, és megalvadtak. 
   Ekkor szerencsére felébredtem, hiszen megérkeztek a karbantartók, és kimentettek. Teljesen le voltam izzadva, úgy ziháltam, mintha most futottam volna le a maratont, a szívem mintha nehezebb lett volna. Megpróbáltam felállni, de ekkor az émelygés kerített hatalmába. 
   Szerencsére az egyik karbantartó észrevette, hogy valami baj van, így adott egy kis vizet a palackjából, majd segített felállni. Elkérte a kulcsot, és megengedte, hogy ránehezedjek. 
-Melyik lakás a tiéd, fiam? - kérdezte aggódó tekintettel, miközben bal kézfejének ujjain lévő körmeivel megvakargatta borostás állát. 
   Az ajtóm felé biccentettem, mire ő csak bólintott és lassan eltámogatott a folyosó végéig.