Hosszú történet 2. - Új esély

Prológus

   Azt hiszem, az égiek most jót röhögnek rajtam. Sikerült mindenkit elvenniük tőlem. A nagy könyvben valószínűleg örök sanyargatásra ítéltek... Ironikus, nem? Régebben én tettem kárt mások életében. Most azt sem tudom, mikor mosolyogtam utoljára. Sőt... Az is jó kérdés, hogy bármilyen érzelemnek egy apró kis szele is mikor suhant át egyáltalán tova az arcomon...?
   Úgy tűnik, Lina halálának napján, mikor felette kuporogtam, és a már élettelen testét szorongattam karjaim között, a könnycsatornám minden tartaléka elhagyta szemgödreim. A temetésére el se tudtam menni, hisz az a fekete dátum után másfél hónapra volt, akkor meg már a börtön falai között sínylődtem.
   Rengeteg dolog miatt lecsukhattak volna, de a vicc az egészben, hogy egy olyan dolog miatt kerültem rács mögé, amit egyébként el sem követtem! A rendőrök engem vádoltak Lina halálával. Mivel mikor kiértek a járőrök, és a holttest mellet egyedül én voltam, már akkor gyanús voltam a rohadékoknak. 
   Utána megtalálták a fegyvert, amit a gyilkos a lövés után eldobott, és ami régebben az enyém volt, így tele volt az ujjlenyomataimmal. Esélyem sem volt bebizonyítani az igazam. Ráadásul, mivel nem volt ügyvédem, a város legbénább jogászát jelölték ki mellém, aki spiccesen érkezett meg a tárgyalásra. 
   Engem láncra vertek  az eset után 4 héttel, így még csak meggyászolni sem volt lehetőségem! Sokak szerint még így is szerencsém volt. A letöltendő időm háromszorosát is kaphattam volna, de "csak" 3 évet kell poshadnom a Bedford Hills Correctional Facility  mocskos, omladozó, patkányrágta falai között. 
   És monológom végére a börtönőr, Lou a nevemet kántálja. Hiába, ez a szemét úgy kezel, mint egy rühes kutyát. Volt is vele már néhány ügyem ez alatt az idő alatt, de ebbe most ne menjünk bele. A lényeg, hogy ez az utolsó napom, letelt a 3 év, és végre szabad lehetek.
   Az első lépések olyan hihetetlennek tűntek. Ahogy egyre távolodtam a már jól ismert, rideg épülettől, egyre nyugodtabb lettem. 
   Mikor megláttam a legközelebbi taxit, automatikusan beültem. A sofőr lustán hátrafordult, és visszataszító, gusztustalan hangján megkérdezte az úti célt. Ezen egy pillanatra elgondolkodtam. Ha az embert 3 évre bezárják, mégis hová akar menni legelőször?
-A temetőbe. Nem kell sietni... 
   A tragacs felbőgött, majd lassan elhagyta állóhelyzetét. Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a hirtelen előtörő hópelyheket. Ettől egy pillanatra melegség töltötte el a szívemet. Akkor is tél volt, mikor Linát megismertem... 
   Észre se vettem, és hirtelen a temető előtt termettem. Elővettem a zsebemből a már 3 éve porosodó  karórámat, és a sofőr kezébe nyomtam. 
-Ez egy eredeti Nixon. Csináljon vele, amit akar, készpénzem nincsen - és persze, mielőtt még bármit is válaszolhatott volna a meghökkenéstől, én már rég rácsaptam a kocsiajtót. Túl sok emlék köt ahhoz a karórához, egyszerűen nem bírtam többé ránézni. 
   Ahogy megpillantottam az elsőként előbukkanó sírköveket, a szívem egyre nehezebb lett. Eszembe jutott, hogy nem hoztam virágot, így kivettem az egyik vázából egy csokrot, kicsit megigazítottam, és tovább mentem. A tulajdonosa már úgysem fogja visszakérni... Ekkor szinte előttem termett egy fából készült kereszt, amin az "Isten mindent lát" bibliai idézet szerepelt. Csak megforgattam a szemeimet, majd kikerülve a "dekorációt" tovább folytattam utamat. 
   Körülbelül fél óra bolyongás után megtaláltam, amit kerestem. Amint megpillantottam a nevet, térdre rogytam, és azt a rohadékot átkoztam, aki elvette tőlem az életem egyetlen értelmes szereplőjét. 
   Lassan feleszméltem a látásomba bezavaró könnyfátyol mögül, és a kezemben tartott virágcsokrot a márványtáblára tettem. Egy mélyet sóhajtottam, majd beleültem a hóba, és talán percekig, talán órákig bámultam az előttem lévő sírfeliratot. 

Sziasztok, remélem, tetszett a bevezető, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után!  Kíváncsi vagyok a véleményetekre..... :) 
Puszi: #Lexy