Hosszú történet 2. - Új esély

4. fejezet

   Megráztam a fejemet, hiszen ezt az időszakot inkább el kéne felejtenem. Igaz, Tim 2 éven át hűséges csatlósom, és bajkeverő társam volt, de mindketten tudtuk, hogy a kettőnk közti kapcsolat nem baráti, inkább haszonalapú, hiszen mindkettőnknek szüksége volt valakire, akire támaszkodhat. Bár soha nem bíztam meg abban a srácban - hiszen mindig láttam benne a kétszínűséget, és a haszonkeresést -, jól jött egy beszélgetőpartner, hiszen magamba burkolózva valószínűleg most már skizofrén lennék.
   Ő sincs már börtönben, 2 hónappal előttem engedték ki. Onnan tudtam, hogy mindennek vége, hogy egyszer sem látogatott meg, míg én bent sínylődtem. 
   A halántékomat megvakargattam, majd felnéztem a karbantartóra, és finoman célozva arra, hogy most már nyugodtan leléphet, szóltam neki, hogy jól vagyok, nincs szükségem semmire, hamarosan jobban leszek. A férfi biccentett egyet, majd egy gyors köszönéssel kilépett az ajtón. 
   Felálltam, de a hirtelen mozgástól kissé megszédültem. Szemeimet behunytam, és egy mélyet sóhajtottam. Ez nem mehet így tovább! 
  Minden szemét az életembe egy bizonyos halállal jött be. Tehát véget vetni is ennek az egésznek csak egy másik élet elvételével lesz majd lehetséges, és most én vagyok a soros.
   Bizony, évekig sanyargattam magam, és most végre itt az idő, hogy megkapjam jutalmam, a békés, és csöndes halált. 
   Én is kivonultam a lakásból, és utamat ahhoz a hídhoz irányítottam, ami átível a várost kettészelő folyó fölött, és ahol Linának először vallottam be az érzéseimet. Úgy gondoltam, az a hely a legalkalmasabb az én síromnak. 
   Viszonylag hamar odaértem, hiszem mindössze pár percre laktam ettől a helytől. Az első néhány lépést kissé bizonytalanul tettem meg, de teljesen eltökélt voltam, így mire feleszméltem, már az átjáró közepén jártam. Kezeimet ráhelyeztem a vaskorlátra, és megmarkoltam.
   Nem arról van szó, hogy húzni akartam az időt, csupán tisztességes búcsút akartam venni attól a borzalmas, fájdalmaktól teli élettől, ami nekem jutott. 
   Lassan végiggondoltam mindazokra, akik közelebb álltak hozzám... Elég hamar végeztem, hiszen, valljuk be, a lista nem volt túl hosszú: A halott öcsém, a halott szerelmem, és a halott anyám.
   Ebbe belegondolva csak még biztosabb lettem abban, hogy itt a vége mindennek, meg akarok halni. 
   Lábaimat átemeltem a védőkorláton, így még közelebb állva a végzetemhez, a teljes beteljesüléshez. Ekkor meghallottam pár futó léptet, így fejemet oldalra fordítva megpillantottam, ahogy három zsaru épp felém rohan.
-Állj meg! Tudjuk, mire készülsz, de hidd el, ez hatalmas ostobaság lenne, felesleges, és nem mellesleg szörnyen tragikus! Bármi is történt, adj magadnak egy esélyt, hidd el, mindenki életében lehetnek hullámvölgyek, de túl lehet lépni rajtuk! Bízz bennünk, és tudunk segíteni. - próbált lebeszélni a rendőr, de tudtam, hogy elkésett.
-Maguk ezt nem érthetik.... - válaszoltam fojtott hangon, a szemeim idők közben könnybe lábadt, és közel álltam ahhoz, hogy kitörjek, és zokogva magammal rántsam az egyik rendőrt a mélybe.
-Fiam..... - kezdett volna bele az újabb térítőszövegébe, de fölöslegesnek ítéltem ezt a beszélgetést, így a korlátot elengedve zuhantam a halál karjaiba. 
   Sokszor mondják azt, hogy az öngyilkosságot elkövetettek általában az utolsó pillanatban megbánják tetteiket, és rohanva kapnának vissza a biztonságot nyújtó élethez, de ilyenkor már késő, nem tehetnek semmit. 
   Hát, velem nem ez történt. Életemben először szabad, és gondoktól mentes voltam. Úgy éreztem, szárnyalok, és tudtam, hogy most már nem aggódnom, az eddig vállaimat nyomó terhek el fognak válni tőlem.
   És ekkor becsapódtam. A jeges víz magához ölelt, és nem engedett el. Élveztem az egyre közeledő halálérzetet, és tudtam, hogy hamarosan engem is el fog ragadni. Az utolsó dolog, ami megmaradt bennem, mégis az, hogy egy erős kar kiránt a felszínre. 

Sziasztok,
Remélem, tetszett, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után! Pusza: #Lexy ;)