Daddy ➢ hes

.2.

Harry;

 Arcomat kezembe temetve, lábammal dobolva vártam, mikor nyílik ki a bejárati ajtó, rajta belépve fekete hajú hercegnőmmel. Az idő csak telt, percről percre idegesebb lettem, de Emily még sehol sem volt. Autójának fényét sem láttam, a telefont sem vette fel. Percenként pillantottam az órára, tíz percenként keltem fel fehér bőr kanapéról, végig jártam a nappalit, majd újra leültem, tíz percig ültem, aztán megint jártam egy kört. Emily szüleivel is beszéltem, váltig állították, hogy Emily már elindult tőlük és már otthon kell lennie. De semmi nyoma. Reggel megbeszéltük, hogy találkozunk nem sokára. Túl sok idő telt el azóta. Gondolataimban mindent lejátszottam, hogy merre lehet. Esetleg bement valamelyik barátnőjéhez, de akkor felhívott volna, hogy ott van. Vagy boltban van. Nem messze tőlünk van egy áruház, pár perc kocsival oda az út. Vagy megkívánta a túl sós McDonald's-os krumplit és éppen arra vár. Még az is eszembe jutott, hogy Dustynak szerez be egy kiskutyát. De ezért is felhívott volna. Sose döntünk valamiben úgy, hogy a másikkal ne beszéltük volna meg. Így tettük ezt amióta ismerjük egymást. Még amikor együtt sem voltunk, akkor is, ha az élet valami döntést fektetett le elénk, felhívtuk a másikat, hogy ő mit mond, vagy mit tenne a másik helyében. Nem beszéltük ezt meg, szimplán berögzült bennünk, és bízunk a másikban. Egy kapcsolat erre épül, nem igaz? Bizalomra. Elsősorban.

 Újabb tíz perc, egy újabb kör. A konyhában ittam egy pohár vizet, mikor telefonom csörögni kezdett. A poharat levágtam a márványpultra, berohantam a nappaliba, de telefonomon nem Emily kék szemei, gyönyörű mosolya köszönt vissza rám, hanem egy számomra ismeretlen szám.

- Harry Styles, miben segíthetek? – szóltam bele az elektronikus eszközbe idegesen.

- Jó estét kívánok, Mr. Styles. A Southern California Kórházból hívom. Mrs. Trainor vagyok, Emily Rudd orvosa.

- Mi történt Emilyivel? Dusty rendben van? – remegő kézzel rövid hajamba túrtam, a levegőt kapkodtam.

- Jobb lenne személyesen beszélni. Betudna jönni? – a nő a vonal másik végén ijesztően nyugodt hangon beszélt. Egy szó nélkül levágtam a telefont, az előszobába rohantam, ott felkaptam magamra egy csizmát, lekaptam a fogasról a kocsikulcsomat, az ajtót kinyitottam, magam mögött bevágtam s szélsebesen szaladtam a szürke Range Rover felé. Bepattantam a vezetőülésbe, tárcsáztam anyukám számát, aki pár napja érkezett hozzánk, egy közeli hotelban szállt meg Gemmával együtt. Pár csengés után felvette, hangjából éreztem, hogy mosolyog, egészen addig, amíg nem mondtam neki, ki hívott és honnan. Hallottam amint szalad felvenni egy cipőt, háttérből meghallottam nővérem hangját, aztán Anya le is tette a telefont. Már úton voltam javában, mikor Emily szüleit is hívtam, akik szintén útnak indultak rögtön.

 Izzadtam, levegőt alig kaptam, míg be nem értem a kórházba. Nem foglalkoztam az emberekkel, mindenkit arrébb toltam az utamból. Nem tudtam merre menjek, egy nővér állított le, akinek eldadogtam kit keresek, a szőke hajú nő pedig eligazított. Megint rohanva indultam el, az első emeletre küldött, azt sem tudtam mi van ott. A recepciós pultra támaszkodtam, éppen dadogtam volna el Emily nevét, mikor az a hang szólalt meg baloldalmaról, ami nem rég közölte velem, hogy Emily itt van.

- Mr. Styles, kérem jöjjön velem, beszélgessünk egy kicsit. – a nő fekete hajú volt, 170 centi körül, lila póló volt a fehér köpenye alatt, fekete nadrágot vett fel, fehér papuccsal. Kedvesen mosolygott, mégsem nyugtatott meg. A folyosón ültünk le azokra a tipikus kényelmetlen székekre.

- Hogy vannak? Dusty ugye renden van? Emily melyik szobában van? Bemehetek hozzájuk? – a kérdések csak úgy ömlöttek belőlem.

- Egyszerre csak egyet, rendben? – mosolygott, ami rám nem ragadt át. – Egy baleset volt. Azt, hogy hogyan történt, pontosan nem tudjuk. – már ez sem tetszett, azok meg főleg nem, amit később akar mondani. – Emilyt a kocsiból kivágták, a légzsák a hasát nagyjából megvédte.