Daddy ➢ hes

.5.

 A Nap lefelé ment, mikor elindultam. A kórház parkolójában eldöntöttem, hogy nem egyből haza megyek, hanem egy kicsit autózok a városban, utána pedig bevásárolok.

 Csak mentem valamerre, kis utcákba hajtottam be, a főúton várakoztam, hogy zöld legyen a lámpa, parkok mellett mentem el. Nem gondoltam semmire, csak mentem és mentem. Persze nincs olyan, hogy a telefonom ne csörögne, így az előbb épp Anya keresett, hogy merre vagyok, mert volt a házamnál, de nem nyitottam ajtót. Elmondtam neki, hogy kocsikázok a városban, aztán boltba megyek. Hangja megnyugodott, azt hitte, hogy történt velem valami. Miután anyával beszéltem, Niall hívott, hogy Dusty mikor jön velem haza, mert már kíváncsian várják, hogy lássák a kicsi Styles babát.

Egy nagy parkolóban aztán megálltam, és csak bámultam ki a szélvédőablakon. A levegőt kicsit szaporábban vettem, a szívem majd kiakart ugrani. A gondolataim ezer felé cikáztak, a kezemet a kormánykerék helyeztem, szemeimet erősen összeszorítottam. Emlékek lengtek szemeim előtt. Gyerekkoromtól kezdve a kamaszkorom át, egészen felnőtt éveimig, minden fontosabb emlék előjött. Mikor a szüleim elváltak, emlékszem, napokig nem szóltam senkihez, csak bent ültem a szobámba. Gemmát is és engem is nagyon megviselt az egész. De szépen minden lassan a helyére került, folytattuk tovább az életünket. A hétvégéket mindig Apukámnál töltöttük. Aztán újabb nehezebb idő jött, mert Anya megismerkedett Robinnal. Az elején nehezen fogadtuk el őt, mint nevelőapánk, de ahogy egyre több időt volt velünk, megkedveltük. Felnőttünk és rájöttünk, hogy Anya jobban járt most Robinnal, mint Apával.

A kamaszkor meg mindenkinél ugyanolyan. Felfedezzük az új dolgokat, megtaláljuk a szenvedélyünket, a lányokra is már igazi lányként tekintünk, és ugyanez van a másik nemnél is. Gemmánál a tanítás lett a szenvedély, én pedig megtaláltam a zenét. Bár kiskoromban is nagy kedvencem volt a zene, az évek múlásával rájöttem, hogy ezt akarom csinálni. Zenélni, nagy tömeg előtt. Így jutottam el az X-Factorig. Mindenki elkísért a válogatóra, aki számított. Gemmával megbeszéltük, hogy felhívom egyből, ha nem sikerül tovább jutnom. De nem hívtam. Megtaláltam az életemet aznap. Tudtam mit akarok. Hova szeretnék eljutni. És olyat értem el, amit még a legmerészebb álmomban sem mertem volna elképzelni. Napról napra többet értünk el, villámgyorsan mindenki tudta a nevünket, és már nem csak egy Redditch-ben született srác voltam. Sokkal több lettem.

 Sok hibát követtem el az évek alatt, de ezek tettek azzá, aki ma vagyok. Sikeres lettem, vannak barátaim és családom is, de magánéletem alig. Talán ezek miatt csináltam azokat, amik már a múlté. Most egy dologra kell koncentrálnom. Az pedig a kislányom.

 A nagy parkolóból kihajtva az Asda felé vettem az irányt. Az egyik piros lámpánál felvettem a szürke sapkámat, rá a kapucnit, majd mikor zöld lett a lámpa ismét elindultam. Pár perc volt oda az út, és ahhoz képest, hogy sötét volt már, javában benne voltunk az estében, az utak tele voltak.

 Mikor a bolthoz értem, helyet alig lehetett találni a parkolóban. Végül a parkoló másik végében találtam meg. Leállítottam a motort, kiszálltam az autóból, egy gombbal le is zártam azt. Lehajtott fejjel átvágtam a nagy parkolón, ahol emberek pakoltak be a kocsikba, vagy éppen ők is sietősen a boltba igyekeztek. A fotocellás ajtón bementem, fogtam egy kosarat majd elkezdtem nézelődni. Az emberek nagy hanggal mászkáltak körülöttem, míg én csendben pakoltam tele a kosaramat. Egy kis porszemnek éreztem magam a nagy homokviharban. Persze éreztem magamon, hogy az emberek engem bámulnak, de nem ismertek fel igazán.

 Miután a kosaram tele lett, elindultam az önkiszolgáló pénztárakhoz. Mindenhol rengeteg ember állt, de végül beálltam a sor legvégére. A földet bámulva vártam, hogy közelebb kerüljek egy pénztárhoz, az idő mintha megállt volna körülöttem. Az emberek pedig csak jöttek és jöttek, mintha nem fogytak volna, hanem egyre többen lettek jöttek. Imádkoztam azért, hogy ne érjek haza későn. Percenként egyet léptünk, de még így se értem oda egy géphez sem. Felnéztem, körbe néztem, hogy mennyien állnak a sorokba, és sehol se volt jobb a helyzet. Hátra néztem, egy fiatal pár állt mögöttem, mellettük egy kislánnyal. A kislány engem nézett, nagy barna szemei voltak, szőkés barna haja egy copfba fogva. Mosolyogtam rá, ő pedig mosolyogva integetett nekem. Az apukája rám nézett, mosolygott, majd a mosolya eltűnt arcáról, tátott szájjal bámult rám. Mutatóujjamat számhoz emeltem, hogy ne szóljon egy szót se, bólintott.