Daddy ➢ hes

.3.

 Talán a legrosszabb dolog az életben, mikor egy szeretted holtestét kell megnézned. Számomra ez volt most a legborzalmasabb. Dusty ott maradt az újszülött osztályon, engem pedig elvezettek azonosítani Emilyt. 

  Egy hideg szobába kísért egy ápoló, beérve a helyiségbe rögtön az asztalon letakart testre pillantottam. Kék takaró volt rádobva, nem tudtam megszólalni. A pali az asztal mellé állt, én leragadtam az ajtóban. Csak álltam ott esetlenül és bámultam azt a testet.

- Uram, jól van? – törte meg a csendet, aki idekísért.

- Nem. – válaszoltam, kifordultam a szobából. Elindultam sietős léptekkel valamerre, a gyomrom felfordult. Férfi mosdót kerestem, amit pár perc után megtaláltam, az egyik fülkében pedig feljött az otthon evett vacsorám. A vécé mellé ültem, lábaimat felhúztam, térdemre tettem könyökömet és sírtam. Keservesen, hangosan, szinte fuldokoltam. A könnyek, mint egy vízesés csak folytak le arcomon, remegtem. Néha kicsit halkabban adtam hangot fájdalmamnak, néha hangosabban. Belülről szét marcangolt a fájdalom, darabokra akarta szedni szívemet. A levegőt kapkodtam, megállíthatatlanul remegtem. Ajtónyitódást és csukódást hallottam, de nem hagytam abba a sírást. Az ajtó alatti résen egy barna cipő orrot láttam, tipikusan olyan cipőnek véltem, mint amit az idős emberek hordanak.

- Jól van? – kopogott be az idegen.

- N-nem. – hüppögtem. Levegőt venni nehéz volt.

- Tudok valamiben segíteni? – kedves hangja volt, de mégis erős és mély.

- Egy zsebkendő jól jönne. – mondtam míg a hajamba túrtam. Nem válaszolt, csak lehajolt, az ajtó alatt odaadta a zsebkendőt. Megtöröltem vele arcomat, kifújtam orromat, majd a vécébe dobtam, amit lehúztam utána.

- Tudok még valamiben segíteni? – szólalt meg újra az ajtó túloldalán álló ember.

- Jól esne valakivel beszélni, aki nem ismer. – mondtam halkan, kis várakozás után, közben a karomon lévő karkötőt tekergettem.

- Jobb lenne akkor úgy beszélni, ha kinyitná az ajtót. – erre kicsit megemelkedtem, kipattintottam a zárat, mire kinyitotta az ajtót az idegennek. Nem túl magas 170 centi körüli ráncos, svájcisapkás bácsi állt az ajtóban. Egy szó nélkül bejött a fülkébe, lehajtotta a vécé tetejét és leült rá. Én továbbra is egy helyben ültem a földön, térdemen még mindig kezeimet támasztottam. Könnycseppek futottak végig arcomon, nem tudtam mit mondani. – Miért vagy itt?

- A barátnőm miatt. Balesete volt. Maga? – a bácsira néztem, akinek szomorú mosoly ült ki arcára.

- A fiam. Rákos. – végig állta tekintetem, egy pillanatra sem rendült meg, pedig a saját vére beteg.

- Sajnálom. Milyen rák? – talán illetlen kérdés, de nem tehetek róla, hajt a kíváncsiság és néha jobb egy idegennek elmondani a kínunkat.

- Leukémia, a legkegyetlenebb. Mi történt a barátnőddel? – még mindig a szemeimbe nézett.

- Haza felé vezetett, mikor egy másik autó elölről belé hajtott. – kicsit több könny indult el zöld szemeimből. – Mennyi ideje van a fiának?

- Pár napot mondtak az orvosok. Jól van a barátnőd? – elkapta szemeit rólam.

- Meghalt. – megint keservesen sírni kezdtem. Vállamra rakta kezét, megszorította. – És most egyedül maradtam a párórás lányommal, aki soha nem fogja megismerni az anyját.

- Ez nagyon szomorú. Őszinte részvétem. – az öreg bácsi halkan beszélt, így még mélyebb lett a hangja.

- Nem tudok mit kezdeni. – csak szipogtam már, a hangomat szinte alig lehetett hallani. – Nem sokára újra be kell járnom a Világot, de itt van a lányom, akit nem vihetek magammal.