A játék elkezdődik - Éld túl!

1. rész

Az a bizonyos nap...

"A bosszú önmagát meg-megújító fenevad, mely nem old meg semmit, csak még több fájdalmat okoz."

~November 2.~

Délután 13:10

Nagyot sóhajtva pillantottam a telefonom kijelzőjére. A drága készülék és az idő mintha csak ellenem lenne, ugyanannyit mutatott, mint évezredekkel ezelőtt. Ez a tény némileg nyomasztott és tovább taszított afelé, hogy meghaljak unalmamban. Karjaimat összefonva a padra raktam azokat, fejemet pedig ráhajtottam. Lehunytam a szemeim. Hamar bealudtam, csak pár perc telt el. A tanárom hangja csodálatosan funkcionál altatóként, főleg, hogy tegnap néztem az American Horror Storyt. Nos, úgy terveztem, hogy pár rész után lefekszem, viszont amikor elindultam az ágyam felé, bebújtam a meleg takaró alá és már sikeresen elaludtam volna, mint derült égből villámcsapás, úgy törte darabokra az álmaim egyetlen drágaságom, a telefonom ébresztője. Ma reggel alig bírtam lekaparni a készülékemről a széttört üvegfóliát, illetve még egy másik tokot is elő kellett halásznom az íróasztalom szekrényéből, ami... fogalmazzunk úgy, hogy horrorisztikus állapotban van.

Mindenesetre sikerült elindulnom otthonról, mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy húsz percet késtem. Nem mintha ez felzaklatta volna a lelkivilágom.

A csengő irritáló hangja ébresztett fel. Lassan felemeltem a fejem és ásítva egyet felálltam. Gyorsan összeszedtem a cuccaim, majd szinte elsőként menekültem ki az épület kapuin. Felszabadultan szívtam be a friss levegőt, végre nem az az állott légkör, melyben izzadság szag kering. Fúj. Kiráz tőle a hideg. De legalább én még jól jártam, a másodikon nem igazán érződik, ellentétben az alagsorban, ahol a művészetesek dolgoznak.Rajtuk kívül mindenki úgy van vele, hogy inkább felakasztja magát, minthogy belépjen oda.  Az a tipikus poshadt szag kering. Nem mondanám, hogy az iskolánk jó állapotban lenne, sőt. Szerintem bármelyik percben összeomolhat. Na jó, annyira azért nem... Fogjuk rá.

A macskaköves út végén, ahol már elég messze kerültem a gimi területétől, előhúztam az öngyújtóm és a cigarettás dobozom. Kiszedtem egy szálat, majd rágyújtottam. Másik kezemet zsebre dugva sétáltam végig az utcán. Lassan szívtam el a cigim, úgyis sokat kell majd várnom a buszra. Amikor a megállóba értem, elnyomtam csikket és kidobtam. Eggyel kevesebb okuk lesz az idősebb embereknek és a gyermekes anyáknak gyűlölködve és rosszallóan felém nézni, megbámulni. Leültem a háromszemélyes padra és ledobtam a táskám a földre. Csak később jutott eszembe, hogy talán mégse kellett volna. A napokban sokat esett, így mindent sár, víz és latyak borított. Utáltam. Az esővel magával semmi gondom nem volt. Sokkal inkább azzal, hogy mi egy város és egy falu között lakunk, ugyanis a városból kiérve, a faluhoz közeledve vannak elhagyatott települések. Nos, én ott lakok az anyámmal és az öcsémmel. Nem, nem történt semmiféle tragédia a családunkban, egyszerűen csak elváltak a szüleim. Apámra jutott a bátyám. Ezért sose haragudtam rájuk, vagy dacoskodtam és nem is emiatt lettem ilyen lázadó. Úgy gondolom, sokkal jobb, hogy külön vannak. Nekik mindenképp, de nekünk is, gyerekeknek. Reálisan nézve a dolgokat, mitől lenne jobb nekem, ha ugyan együtt maradtak volna, de egyfolytában veszekednének. Nyilván megsüketültem volna, instant agyfasszal párosítva.  Köszönöm, de úgy érzem, hogy ezt kihagyom. Van így is elég balhé miattam. Anyám nem képes elfogadni, hogy én más vagyok, mint ő, nem pedig a pontos mása. Ezen kívül sok mindenben hasonlítunk. Nem hiába lettem egy hulladék a társadalom szemében. Nem mintha ez zavarna. Engem sose érdekelt más véleménye. Lehet, hogy antiszociális vagyok? Hmm, ezen még nem gondolkodtam el. Nem mintha ez lehetséges lenne.

Elmélkedésemből az érkező busz szakított ki. Előhúztam zsebemből a bérletem és azt felmutatva szálltam fel. Gyorsan megcéloztam a leghátsó sort. Leültem, majd az enyhén sáros táskám leraktam a mellettem lévő székre. Előszedtem belőle a fülhallgatóm, aztán a telefonomhoz csatlakoztatva bedugtam a fülembe és elindítottam a zenét. Némán bámultam ki az üvegen keresztül. Teljesen elmerültem a gondolataimban, miközben a latyakos járdát figyeltem és a rajta járó embereket. Bár nem volt belőlük olyan sok. Ezen a városrészen már a házak se voltak már olyan szépek. Mégis volt benne valami különleges, bár nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is.