300-as ciklus

Hajnal

Órák óta csak forgolódom az ágyamban. Ha ma elmegyek ahhoz a hülye pszihomókushoz és ezt elmondom neki, biztos megkérdezi, hogy “Miért nem vette be a gyógyszerei?„
Miért, miért, kisnyúlért, azé’! Nem vagyok hajlandó pirulákat szedni az álmaim ellen. Tény, hogy így aludni se tudok nyugodtan, csak rövidebb időszakokat, de kit izgat? Újra és újra meg kell bűnhődnöm a tetteimért, mert ilyet, sose lett volna szabad művelnem. Mégis mit képzeltem, hogy majd kitüntetnek érte? Itt, Afganisztánban? Meg a nagy lópikulát. Nyolcvannyolc éves vagyok és már abban is kételkedem, hogy katonai temetést fogok kapni! Nem mintha megérdemelném. Gyerekeket öltem. Gyerekkatonákat, de akkor is. Fiatalok, ártatlanok. Áltam volna inkább valami segélyszervezethez katonaként, akkor tiszta lehetne a lelkiismeretem...

Lassan mászik ki az ágyból az öregúr, közben folyamatosan dörmög, mérgelődik. Magát hibáztatja mindenért, pedig ő adta ki a paramcsot? Hát persze, hogy nem.
Felveszi az ágya mellé támasztott botját majd odacsoszog az ablakához, résnyire félrehúzza a függönyt, épphogy csak annyira, hogy ki tudjon kukucskálni. Odakint szürke félhomály van, hajnalodik. A macskabagoly még nem húzódott vissza odújába, még a fülemelü trillái is felhangzanak néha. Ez vette rá az egyre kevesebb hajú, egyre betegebb, lassan botorkáló Thomast, hogy kimenjen a kertbe, ahogy ő képzelte az utolsó sétájára.
Kicsi háza volt, így még az ő tempójával is viszonylag hamar a szabadba ért, még kabátot se vett fel, annyira szedte a lábait. Meg akarta csípni a nap első sugarait, fel akarta egy kicsit melegíteni velük a rég kihűlt szívét. Benti papucsában csoszogott a kis kerti ösvényen, macskája mióta kilépett a házból dörgölőzve kerül mindig a lába alá.
– Menj már arrébb bolond macska –taszítja kedvesen odébb a botjával, mielőtt orra bukik benne. A háza előtt leül a padjára, majd kelet felé fordítja az arcát, és a fülemüle énekszó kíséretével, mosolyogva várja a napfelkeltét.
Így találtak rá másnap a szomszédjai, holtan.