Angyali Démonok

Teendőlista teljesítve

Másnap korán reggel kellett kelnünk. Vagy inkább késő este... Hajnali kettőkor Jane belénk tuszkolt egy kiflit, ami borzalmas volt. Hát, ami biztos: elég szar ízlésem lesz, ha démon leszek. De most sajnos nem volt erőm ellenállni a gusztustalan étellel szemben, hisz még félig aludtam. Jane ahogy meglátta a bágyadt képünk, egyből gondolkodni kezdett, majd egy egészen borzalmas tervet eszelt ki álmatlanságunk elűzése érdekében. Hozott egy lavort, jéghideg vízzel, és belemártotta a fejünk. Mondanom sem kell, úgy megelevenedtünk, mintha .... mintha egy lavor hideg vízbe mártottak volna minket.

- Első harcpróbánk ma lesz! Azért ilyen korán, mert a katonák 5-kor kezdenek. - mondta Jane.

- Ha ilyen fárasztó a démonság, akkor inkább kösz, nem kérek belőle. - vágtam oda neki.

- És ez még csak a kezdet. - ugrott ki a szobájából Dave.

Végül is újult erővel vágtunk neki a hosszú útnak, mely az udvaron át vezetett... és körülbelül két perc volt.

Amint odaértünk, egy hatalmas épületet találtunk. Volt egy folyosó, melynél ki volt írva, hogy melyik termet hogy lehet kinyitni. Ugyebár ez a harc-épület, és hát csak úgy lehet egy-egy terembe bejutni, ha kimondunk hangosan egy kódot. Szóval semmilyen más nép nem tud ide bejutni, amivel egy óriási háborút előztek meg. 

Sokféle terem van: az első szint az állapotfelmérő terem, a második szint a kiképzőterem, a harmadik szinten viszont több terem is van: a Harccsarnok, a Veréblábúak Csarnoka, az Elme Csarnok, az Emberismeret Csarnoka, a Sakk csarnok, és a Varázscsarnok. Igen, nekem az összes szintet meg kell csinálnom. Jaj...

- Állapotfelmérő terem, szóval... : Cirmi cica dorombol!- mondta Jane, mire kitárult az ajtó.

- Te komolyan ezt a jelszót adtad meg a kiképzőterem nyitáskódjának!? - horkant fel Dave.

- Igen. Erre még egy magadfajta démon sem gondolna, nem hogy egy angyal vagy egy cirkáló. - mondta félvállról Jane.

Dave ráhagyta. Végülis igaza volt, de a régi kód, a Monicius Dolitius jobban illett a kiképzőterem világához...

- Na, akkor kezdjünk neki! Debra, te rész akarsz ezen venni? - kérdezte bájosan Jane.

Debra szeme (mint az enyém is) elkerekedett a félelmetes látványtól. A kiképzőterem egyáltalán nem a mi kis konditermünkhöz hasonlított. Tele volt az egész sziklákkal, gépekkel, minivulkánnal, de még kaktuszok is voltak. Céltáblák sora álldogált egymás mellett, az elszórt nyilakról és bokszkesztyűkről nem is beszélve. Csillár helyett a plafonon mindenféle rudak álltak, és össze vissza találhattunk egy egy kötelet. Ahogy Debra lenézett a lába elé, majdnem felsikoltott. De csak elhaló hangon ennyit tudott hozzátenni:

- VÉR! Valakinek a vére! 

- Igen, de ő már jól van. Tegnap történt egy kis baleset.... - szánakozott Jane.

- Kösz, de én kihagyom, még élni szeretnék... - fulladozott a vér keltette udortól Debra.

- Oké. Viszont Janet, neked nincs kifogásod. Jönnöd kell. Teljesítened kell a pályát! - fogta meg a vállam Jane.- Semmi bajod nem lesz... vagyis nem lesz maradandó sérülésed. Indulj!

- Tessék?Hol van itt neked pálya? - kérdeztem kissé feszülten.

- Ez itt nem egy holmi földi edzőterem... Ha elindulsz valahol, véghez is viszed! - lelkesedett Jane.

- Ja, ha még közben nem halsz meg... - nézett rám Dave mosolyogva.

Annyi könyvet olvastam, ahol mindig a főhős tökéletesen cselekszik a népe érdekében. Ahol mindent pontosan megcsinál, akár a harctéren, akár... akár a szerelemben. Én egyikben sem teljesítek... Elvileg az ő hősük én lennék- de hát én nem vagyok annak való. Képtelen vagyok.

- Indulj már! - bökte meg az oldalam Jane.

-Oké.

Vettem egy mély lélegzetet, és nekiindultam egy vulkán feletti kötélnek. Kapaszkodni kellet a kötél magasabbik részén, a talajhoz közelebbivel pedig a lábamat támaszthattam. Na igen. Szeretem a kalandparkokat, de hát azért más hogyha biztonsági felszerelésben vagy öt méterrel a puha talaj fölött, mint egy Istenáldjamegafejétakikitalálta vulkán forró lávája fölött 20 méterrel a magasban egy ringó kötélen... Istenem, hova jutottam! Most itt állok, akármelyik másodpercben meghalhatok, és egy szó nélkül tűröm? Hát igen. Hisz ez a dolgom.

Nagy nehezen átértem ezen az akadályon. Hihetetlen, nem haraptam fűbe. Még. Egy szusszanásnyi időm sem volt,lépnem kellett tovább. Egy pályasegítő egy nyilat adott nekem, és egy íjat. És rámutatott egy céltáblára. Biztos el fogom találni. Igen, érzem. Hiszen már túl vagyok egy-en. Taalán lehet jobban lövök, mint Robin Hood, vagy Legolas. 

Céloztam. Minden porcikámmal odafigyeltem. Eggyé váltam az íjjal. És meghúztam, majd lőttem. Ahogy kinyitottam a szemem ránéztem a céltáblára. Nem volt ott a nyíl. Hát, mégis akkor hol van? Lenéztem a lábam elé. És ott éktelenkedett az aktuális nyílvesszőm.  Hát, biztos ami biztos: nem tudok csodákat tenni. Legalábbis emberként.

A következő fázis a homokzsák cipelés volt. Igen, HOMOKZSÁK CIPELÉS. Lemérik hogy egy tonna homokzsákot mennyi idő alatt tudok 10 méterrel arrébb cipelni. Persze, 15 kilós fordulókkal. 

- Én most inkább pihennék kicsit! - mondtam fáradtan a stoppert készítő segítőnek.

-3....2....1... INDULÁS! - üvöltötte.

Egy szusszanásnyi időm nem maradt. Futva kellett cipelnek az akkora zsákokat, mint egy elefántborjú. Na jó. lehet hogy egy elefántborjú- embrió méretűt, de a hatás kedvéért inkább így akadok ki.

Egy hosszadalmas fárasztó homokzsákfutás után már annyira nem maradt erőm, hogy azt mondjam, fapapucs. Szerencse, hogy nem azt kellett mondani, hanem menni a következő feladatra...

Végül nagy nehezen végigvittem a kaktuszdobáló, kalapácshajító és a súlyemelő részt is.

Amikor azt mondta Jane, hogy jó volt, de máskor majd jobban fog menni, akkor még annyi erőm sem volt hogy kiakadjak rajta. Ott feküdtem merő izzadtságban a padlón, könnyes szemekkel, és már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Elájultam a kimerültségtől.