Mikor elkaptak

2. Nap

Mikor felébredtem, a fénysugár újra hosszú, világos csíkot vetett a földre. Nappal volt. Feltápászkodtam, próbáltam nem törődni az elaludt hátammal. Elgémberedtek a végtagjaim, egyre több pontom égett a fájdalomtól. Elmozgattam még néhány dobozt hátha találok pár plusz plafonba lőtt lyukat, ami több fényt engedett volna a szobába. Nem találtam.

Előhúztam a telefonomat a rejtekhelyéről, majd a sarokba telepedtem vele. Az akkumulátor félig volt, talán még napokig is bírja majd, ha nem jövök rá, hogyan tudom beüzemelni. Forgattam a kezemben, újra és újra megnyomtam az egyetlen gombot a telefonon. Megnyugtatott a fénye. Beírtam pár véletlenszerű számkombinációt, hátha szerencsém lesz. Természetesen nem volt. Keserűségemben felnevettem. Mit is vártam? Amnéziám volt, miközben valaki fogva tartott egy információért, amire nem emlékeztem. A szerencsém már régen elhagyott.

Azon gondolkodtam, vajon én is átesek-e a halál öt fázisán. Tagadás, düh, alku, depresszió, elfogadás. Vajon eljutok odáig, hogy beletörődök saját, vészesen közelgő halálomba? Ha be nem csavarodok addig.

Rengeteg szabadidőm volt. Azt hittem, ma is "meglátogatnak" majd fogvatartóim, de az ajtó nem nyílt ki. Az unalom felemésztett, a tehetetlenség meggyilkolt. Magamban a menekülésemről fantáziálgattam. Számba vettem, mire lenne szükségem odakint. Történeteket gyártottam. Szépen aprólékosan mindent megterveztem. Először felépítettem a házat, amelynek pincéjében üldögéltem. Szobáról szobára. Egy kisvárosban képzeltem el magunkat, valahol Amerikában. Talán Texasban.

Kihasználtam az amnézia egyetlen előnyét: az lehettem, aki akartam. Magamat egy szegény, de boldog család negyedik sarjának véltem. Két bátyám és egy nővérem volt. A nővérem Európába utazott, egy neves egyetemre jár. Az egyik bátyám New Yorkban él a családjával. A másik bátyám a szüleimmel maradt, de boldog. Együtt vezetik a kávézónkat. Épp egy kedves lánnyal randizgat. Mindannyian biztonságban vannak, távol tőlem.

Azután az alapok lefektetése után színezni kezdtem a sztorit. Emlékeket találtam ki magamnak. Emlékeket egy családról. A boldogságról. Néha veszekedtünk ugyan, de szerettük egymást. Szerettük és támogattuk egymást. Örökre. Tisztán emlékeztem rá, hogy csúfoltak az iskolában. Azután apukám felhívta a szüleiket. Erre még jobban csúfoltak. Végül kivettek az iskolából. Így lettem magántanuló. Mikor gimnazista korú lettem, kiharcoltam, hogy újra iskolába járhassak. Az első csókomat is ott kaptam. Egy figyelmes rendes sráctól, akivel csak azért kellett szakítanunk, mert a családja elköltözött.

Az életem tökéletes volt. Csak véletlenül raboltak el engem. Összekevertek valakivel és nemsokára rájönnek a tévedésre. Akkor majd elengednek, én pedig visszatérhetek a saját, tökéletes életemhez. Elmosolyodtam. Nem engedtem el az álomképet. Újra és újra leperegtek előttem a kitalált emlékek. Arra emlékeztettek, hogy minden rendben lesz. Bár mélyen, legbelül tudtam, hogy erre nem sok esély van.

Üres tekintettel bámultam magam elé. Felmerült bennem, hogy talán már nem tart sokáig. A szomjúságba hamar bele lehet halni. Ha addig nem őrülök bele az unalomba.

Az ajtó halk nyikorgása zökkentett ki elmélkedésemből. Összerezzentem, a telefonomat, amit elfelejtettem visszarakni, gyorsan a mellettem lévő doboz alá söpörtem. Nick lépett a szobába, kezében egy poharat tartott. Szótlanul becsukta az ajtót, hozzám sietett.

-Nincs sok időm – jelentette be. Megvontam a vállamat, mire értetlenül felvonta a szemöldökét.

Átnyújtotta a poharat. Vízzel volt tele. Képtelen voltam elutastani, bár tudtam, csak meghosszabbítom a szenvedéseimet. De megfogadtam, hogy nem adom fel.