Mikor elkaptak

17. Nap

Hunyorogva ébredtem, majd kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, mi történt, hol vagyok, így meglepetésként ért az autó folyamatos moraja. Nick komoly arckifejezéssel fürkészte az utat, rám se pillantott.

- Jól aludtál? - kérdezte unottan.

- Nem – feleltem nemes egyszerűséggel. - Kényelmetlen ez a kocsi. Te?

- Nem igazán aludtam. Nincs időnk rá, hogy megálljunk.

Aggodalmasan összevontam szemöldököm, elgondolkodva méregettem. Annyi kérdés cikázott a fejemben, annyi mindent akartam mondani, de nem tudtam, mi lenne helyénvaló. - Hova megyünk?

- A nagynénédékhez. Ők az egyetlen rokonaid, akiknek tudom a címét.

- Fognak segíteni? - megvonta a vállát, de nem enyhítette kiváncsiságomat. - Jóban voltam velük?

- Szerinted viccből mutattál be nekik? Egyébként viszonylag. Bár nem sokat tudnak arról ami körülöttünk folyt. - Feszült arcát egy nagy ásítás torzította el.

- Aludnod kéne – jelentettem ki. Halványan elmosolyodott, de nem felelt. - Majd vezetek én.

- Nem emlékszel, hogy kell – állapította meg. - Ennek fényében úgy gondolom, nem túl jó ötlet.

Elfintorodtam, durcásan keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt. - Csak aggódok érted.

Felém fordult, vidáman elmosolyodott. - Tényleg? Ugyan miért?

Felhorkantottam. - Önző okaim vannak. Ki lenne a sofőröm és egyben testőröm ezután? - viccelődtem. Szórakozottan kacagott, majd hirtelen elkomolyodott.

- Tudod, néha olyan vagy, mint azelőtt. Olyan könnyű elfelejteni, hogy te nem emlékszel...

- Már kezdenek beugrani a dolgok.

Bólintott, de mondani nem mondott semmit.

Körülbelül fél órába telt, mire az autónk begördült egy nagyobbacska kertes ház kocsifelhajtójára. Nick ujjai elfehéredtek, ahogy a kormányt markolta, megengedett egy feszült sóhajt. Kinyitottam a kesztyűtartót, matatni kezdtem a holmik között. Diadalmasan húztam elő egy szemüvegtokot, benne nagy örömömre egy napszemüveg fogadott. Lehajtva a napellenzőt, megnéztem magam a tükörben, majd az orromra csúsztattam a szemüveget. Aggodalmasan vizsgálgattam arcomat.

Nick gyengéden végigsimított egy kilógó lilás folton. Szemében fájdalom, megbánás csillogott.

- Akármit teszel, azok ott nem tűnnek el. Úgyis meglátják.

Feléfordulva ráöltöttem a nyelvemet, de levettem a talált kiegészítőt, és hanyagul a helyére dobtam. Még egyszer megnéztem magam az aprócska tükörben, majd a combomra csapva néztem útitársamra.

- Na, menjünk! Gyanítom, úgysem lesz sok időnk.

Tettetett nyugalommal lépdeltem az ajtó felé, majd remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Nick rám se nézve álldogált mellettem, a virágokkal díszített előkertet vizslatta a szemével. Az ajtó szélesre tárult, mögötte egy magas nő jelent meg, hatalmas vörös hajkoronával. Szemei nagyra nyíltak meglepettségében, kezeit a vállamra tette.

- Daphne! - sikkantotta, miközben szorosan magához húzott. Halvány emlékképek kaptak el parfümje illatára. - Mit keresel itt? Mi történt veled? - Kérdések sorát hadarta el, talán nem is várta a választ rájuk. Azután Nickre pillantott, őt is megölelte, újabb halom kérdéssel bombázta őt is.

- Nézd, Brita, szívesen csevegnénk, de a helyzet az, hogy nincs sok időnk – vágott a nő szavába. - Ami azt illeti, a segítségetekre lenne szükségünk.