Mikor elkaptak

3. Nap

Dulakodás hangjai vertek fel álmomból. Nem értettem, mi történik, de már kezdtem hozzászokni a tudatlanság érzéséhez. Az ébredés olyan volt, mintha egy vödör vízzel öntöttek volna le. Azonnal felpattantam, próbáltam hangtalanul az ajtóhoz sietni. Fülemet a fához tapasztottam, csendben hallgatóztam. Gyors lépteket hallottam közeledni. Még épp időben léptem el a kivágódó ajtó elől. Carl lépett be. Fortyogott a dühtől.

-Mi történik? - kérdeztem határozottan.

-Joe, Fred! Hozzátok a libát! Azt akarom, hogy ő is lássa! - osztotta ki a parancsokat, majd kiment.

A falhoz hátráltam. Alig bírtam elhinni. Kivisznek ebből a szobából! Hirtelen esélyem nyílt a menekülésre. Gyorsan a földre rogytam, a dobozok alól kisöpörtem a cuccaimat, felmarkoltam mindent amit tudtam, a zsebembe csúsztattam. Féltem, hogy a kés felvágja a nadrágomat, de szükségem volt fegyverre.

Bill és Hajas, valódi nevükön Joe és Fred, beléptek az ajtón. Megragadták egy-egy karomat, hozzám se szólva kivezettek a szobából. Egy folyosóra érkeztünk, jobb oldalon egy lépcső vezetett fölfelé, balra agy ajtót láttam. A lépcső tetején egy ablak engedte be a napfényt. Vakítónak tűnt a már megszokott sötétség után.

Égtem a kiváncsiságtól, hogy megtudhassam, miért engedtek ki. Valamit mutatni akarnak. De mit? A jobb oldali ajtó felé indultunk. Minden részletre figyeltem, magamban memorizáltam a szobákat, próbáltam rájönni, merre juthatnék ki a szabad levegőre. Benyitottak a szobába, villanyt kapcsoltak. Még mindig nem szoktam meg a világosságot, hunyorognom kellett.

A falhoz rángattak, Joe és Fred mindkét karomat szoros bilincsben tartotta. A szoba hasonlított az én börtönömre. Kevés bútor volt, ablak egy sem. Itt is volt pár doboz, de közel sem annyi, mint az én szobámban. Vágyakozva bámultam a falhoz tolt kanapéra. A földön aludni nem éppen volt kényelmes, a hátam kíméletlenül sajgott, nem beszélve sérüléseimről. Észrevettem még egy ajtót. Csempe volt a padlón. Fürdőszoba!

-Ha megmozdulsz, nem garantáljuk, hogy nem esik bántódásod – súgta a fülembe Hajas.

Alakokat láttam közelíteni a folyosóról. Diana tipegett be. A velem szembeni falnak támaszkodott, karba tett kézzel bámult rám. Ajka undorító, önelégült mosolyra húzódott. Őt Carl követte, majd két számomra ismeretlen. Egy harmadik férfit vonszoltak be. Nick.

Hiába ellenkezett, vasmarokkal szorították. Önkéntelenül is mozgolódni kezdtem, minden porcikám azt súgta, tegyek valamit. Nem tudtam levenni a szememet a fiúról. Nick ellenségesen Diana felé nézett. Azonnal rájöttem, mi történt. A nő mégis elárult minket. Tudják, hogy meg akart menteni. Most pedig jön a leszámolás. Nem mertem levegőt venni.

-Eresszetek el, idióták! - követelte Nick.

-Csalódtam benned – jelentette be gyászosan Carl. - Világosan megmondtam, hogy a bocsánatom csak akkor él, ha lemondasz a lányról. Te pedig összeesküvést szerveztél volna ellenem.

-És most mi lesz? Megölsz? - nevetett a fiú. - Az egyetlen nevelt fiacskádat? - gúnyolódott. Elhűlve bámultam rájuk. Nem hittem volna, hogy ilyen rokonságban állnak a fogvatartóim vezérével. Kezdett egy Rómeó és Júlia paródiára hasonlítani a történet. Visszafordult a nő felé. - Azt hittem, megegyeztünk. Diana. - A név szájából szitokszónak hangzott.

-Diana azt tette, amit kellett. Csak bizonyította hűségét. Te, fiam, viszont leszerepeltél. Tanítsátok meg neki, hogy nem jár jól, ha velem kezd ki! - utasította a férfiakat. - Utána zárjátok ide. Folyamatos őrizetet követelek, és nem hagyhatja el a szobát, amíg mást nem parancsolok! - Megfordult, a kijárat felé vetette az irányt. - A lány itt marad, amíg nem végeztek vele. Diana, te velem jössz.