Mikor elkaptak

4. Nap

Mikor felébredtem, fény vakított el. Egy napsugár táncolt az arcomon. Jókedvűen nyújtózkodtam, majd felültem. Napok óta most először nem voltak elgémberedve tagjaim, a hátam sem sajgott. Úgy tűnik, a padlón alvás mégsem tesz jót. Körbepillantottam a szobában, Diana-t kerestem. A víz csobogásából ítélve, biztosan tusolt.

Felálltam, a kis íróasztalhoz léptem. Végigsimítottam a fán. Papírgalacsinok hegyét találtam, alattuk kisimított lapok, amikre sietős kézírással írtak valamit. Egy egyszerű tolltartó álldogált az asztal végében. Mellette egy asztali lámpa. A másik oldalon két képkeretet láttam. Az elsőn egy családot láttam a kamerába mosolyogni. Egy anyuka, egy apuka, és egy kislány. A gyerek Dianara hasonlított. A másik képen két ember szerepelt. Kezembe vettem a keretet. Diana mellett Nick volt. Mindkettejük arca vicces grimaszokba torzult. Hirtelen féltékenység mart bensőmbe, de hamar elillant. Emlékeztem erre a képre. Én készítettem.

-Hé, gyere ide! - búgta Nick, majd az ölébe húzott.

Nevetve megcsókolt, átölelte a derekamat.

Lépteket hallottunk, a hang irányába pillantottunk. Diana állt ott, szégyenlősen toporgott előttünk. Düh ébredt bennem, és undor. Összeszűkült szemekkel néztem a lányra.

-Nem tarthatnánk fegyverszünetet? - nézett rám.

Megenyhülve méregettem. Megsajnáltam. Mi ketten voltunk talán az egyetlen vele egy idős ismerősei. Nem láttam másnak, mint egy barátokra vágyó, magányos lánynak. Egy napnyi kedvesség nem árthat. Elmosolyodtam, a kanapé szabad vége felé intettem.

-Ülj le!

Meglepettség sugárzott vonásaiból, majd hatalmas vigyor terült szét az arcán. Még egy gyors, kérdő pillantást vetett Nickre, aki bólintott. A lány nevetve huppant le mellénk.

Akkor először éreztem azt, hogy Diana nem is olyan elviselhetetlen. Tud kedves lenni, ha nagyon szeretne. Nem hangzott el egy gúnyos megjegyzés sem, még egy burkolt fenyegetés sem. Egyszerűen jól szórakoztunk, mint három egyszerű fiatal.

Előkerült egy kamera, és megörökítettünk mindent, amit tudtunk. Pózoltunk ketten, hárman, még egyedül is. Készült vagy száz kép aznap.

A boldogság hulláma erővel tört rám. Próbáltam felidézni, mi történt előtte, vagy utána, de nem jártam sikerrel. Nem bántam, a lényeg az volt, hogy emlékeztem valamire.

Újra és újra lepörgettem magamban az emléket a képet bámulva. Az érzelmeimre koncentráltam. Próbáltam megismerni magamat ebből az apró részletből. A legtöbbet akartam kihozni abból az apró szeletből emlékeim tortájából. Boldog voltam. Gyűlöltem Diana-t. De mégis képes voltam ezt félretenni. Égő szenvedéllyel szerettem Nicket. Emlékeztem az elsöprő érzésre. Valódibb volt, mint bármi, amit ismertem. Visszaemlékeztem a csókunkra. Valószínűleg se az első, se az utolsó nem volt, de nekem, ez volt az egyetlen. Mosolyogva idéztem fel az érintését, a pillantását, az ízét, a pillanat minden apró részletét.

Kinyílt az ajtó. Összerezzentem, ijedtemben leejtettem a képet, az üveg szilánkjai beterítették a padlót. Elpirultam, mintha rajtakaptak volna valamin. Diana értetlenül meredt rám. A földre pillantott, meglátta, mit törtem össze. Mérgesen felsóhajtott.

-Direkt csináltad?! - csattant fel.

-Nem! Megijesztettél. Sajnálom – mentegetőztem. - Ha hozol egy seprűt, feltakarítom.

-Egyáltalán mit csináltál a cuccaimmal? - kért számon. - Így is szívességet teszek neked, ha nem tűnne fel. Az életemet kockáztatom! De ez neked már megszokott, igaz? - dühöngött. - Nick is mindent kockára tett, hogy te éldegélhess. Milyen érzés, hogy mindenkinek problémát okozol, és mindenkit veszélybe sodorsz?

Könnyek gyűltek a szemembe. - Látom, ma már nem vagyunk jóban – jegyeztem meg halkan.

-Soha nem voltunk jóban – tájékoztatott hűvösen. - Azelőtt sem, hogy elvesztetted az idióta emlékeidet és azután sem. Soha. A kapcsolatunk minden napja gyűlöleten alapult. Nincsen kivétel.

-Tévedsz – jelentettem ki. - Az a nap kivétel volt, amikor az a nyavalyás kép készült, amin hisztériázol.

-Visszatértek az emlékeid? - suttogta.

Megráztam a fejemet. - Csak ez az egy. Nézd, a veled kapcsolatos emlékeim háromnegyedében kedves voltál velem. Emiatt nem tudok ellenségként gondolni rád, bár tudom, te máshogy vagy vele. Sajnálom, hogy összetörtem a képet. Véletlen volt. Hol találok egy seprűt? - kérdeztem higgadtan.

Diana meghökkentnek tűnt, felvont szemöldökkel, megrökönyödve bámult rám. - A fürdőben - nyögte ki.

Szó nélkül elmentem mellette, és megkerestem a seprűt és a lapátot. Mikor visszaértem a szobába, Diana már nem volt ott. Felsöpörtem az üvegdarabokat, majd a kukába öntöttem őket. Diana-t még mindig nem találtam sehol, úgyhogy letelepedtem az ágyra.

Feloldottam a telefonomat, a képeket kezdtem nézegetni. Egyre több apró, jelentéktelen emlék jutott eszembe róluk. A legtöbb képen Nick és én szerepeltünk, így csak ezekre a közös pillanatokra tudtam visszaemlékezni. Éreztem a boldogságunkat, egyre fájóbb volt tudni, mit veszítettünk el. Minden porcikámban hiányoltam azokat az időket.

Diana tépte fel az ajtót. Izgatottnak tűnt. Hozzám sietett.

-Carl döntött! - jelentette be.

Görcsbe rándult a gyomrom. - M-mit? - dadogtam.

-Megtalálta kiskaput – mosolygott. - Nem fogja megöletni! - fesztelenül felnevetett. - Nem lesz baja!

Önkéntelenül is elvigyorodtam, tüdőmből megkönnyebbülten kiszaladt a levegő. - Mi a büntetése? - kérdeztem.

-Három hónapos szigorú őrizet. Ez azt jelenti, hogy minden lépését figyelni fogják páran. Mivel miatta "menekültél el", ezért neki kell vezetnie a keresésedet, amire minden nap ki kell mennie őrjáratba. Napi nyolc óra. Persze, pénzt nem kap érte. Amiért pedig majdnem megölte Carl emberét, neki kell majd ápolnia, egészen addig, amíg fel nem épül.

Bólintottam. - Ez nem annyira vészes – mondtam. - Rendben lesz. - Újra felsóhajtottam.

-Talán mégsem tettél tönkre mindent – vallotta be. Elmosolyodtam. - De nem rajtad múlt! - tette hozzá. Felnevettem. Nem érdekelt, csak az, hogy nem esik majd baja.