Mikor elkaptak

15. Nap

Későn keltem, lustán nyitottam ki szemeimet. Átfordultam a másik oldalamra, próbáltam visszaaludni. Az unalom, a tehetetlenség bekúszott a bőröm alá, elvette a kedvemet az élettől is. Tudtam, hogy nem bírom tovább. Ki kell mozdulnom, tennem kell valamit, akármit. Kezdtem beleőrülni a bezártságba.

Sóhajtva feltápászkodtam, Diana-t kerestem. Már megszoktam, hogy nincs a szobában, amikor tehette, távol tartotta magát tőlem. Került engem. A baj az volt, hogy így még társaságom sem akadt. Már három könyvét olvastam ki. Nem volt jó ízlése, az összes történet tele volt unalmas, idegtépő tudományos felfedezésekkel, vagy történelmi eseményekkel. Engem nem érdekeltek ezek. Az olvasás sem érdekelt igazán, egy emlékem sem volt arról, hogy olvastam volna. Abban viszont biztos voltam, hogy olyanokat, amiket Diana forgatott szabadidejében, biztosan nem vettem volna a kezembe sem. Egy újabba kezdtem bele, próbáltam elmélyülni a sorokban, de egyszerűen nem tudott lekötni. Csak bámultam a lapokat, gondolataim egyre-egyre a szökésre terelődtek.

Csak elérhetetlen ábrándként lebegett lelki szemeim előtt a napfény, a szabad levegő emlékképe. Belebizsergett a bőröm már a gondolatba is, hogy a szél simogathatná. Próbáltam felidézni a perzselő napfény érzését.

Feladtam az olvasást, unottan a sarokba hajítottam a könyvet. Azonnal megbántam, mikor hangos puffanás kísérte tettemet. Összeszorult torokkal, visszafojtott lélegzettel álltam fel, nesztelenül léptem a szekrényhez. Lehunyt szemmel füleltem, hallotta-e valaki. Közeledő lépteket halottam. Felgyorsult a szívverésem, szinte fájón dörömbölt a mellkasmon. Nem mertem megmozdulni sem. Határozott kopogtatás hallatszott.

A szekrény kilincsére fontam ujjaimat, imádkoztam, hogy ne nyikorogjon az ajtó. Próbáltam a lehető leghalkabban bemászni.

-Diana? - kérdezte egy bizonytalan hang. Nick. Nem voltam benne biztos, nem mertem ajtót nyitni. -Diana, odabent vagy?

Idegesen fészkelődtem. Ügyetlenül bevertem a fejemet a fába. Óráknak tűnő ideig üldögéltem odabent, a sötétben. Értetlenül fogadtam az arcomon végigcsorduló könnyeket. Némán sírdogáltam, magam sem tudom, mi okból. Hirtelen már nem is akartam előbújni a dohos szekrényből.

Kitárult az ajtó, ismét halálra dermedtem. Mikor valaki a szekrény ajtaját is kinyitotta, megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy Diana áll előttem.

-Miért ülsz a szekrényemben? - kérdezte higgadtan.

-Valaki kopogott – válaszoltam, mire ő csak megvonta a vállát, majd elsétált, hogy ki tudjak mászni.

Leporolgattam magam, görcsbe rándult gyomorral rogytam az ágyára. A lány az asztalnál rendezgette papírjait.

-Diana – szólítottam meg. - Szeretnék haza menni.

Felvont szemöldökkel nézett rám a válla felett. - Tudod, hol laksz? Tudod egyáltalán, mi az a haza?

Szomorúan bámultam a cipőmre. - Nem akarok tovább bújkálni.

-Pontosan ez az, amiért itt kell maradnod. Nem emlékszel rá, így nem tudod, neked örökre bújkálnod kell. Számodra nincs olyan, hogy haza.

Könnyek csípték a szemeimet. - Nincs semmi megoldás? Képtelen vagyok ezt csinálni – szipogtam.

Nemet intett, majd folytatta, amit csinált. Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Diana egy szót sem szólt. Még órákig bámulta a papírokat az asztalon, mintha ezzel elhitethetné velem, hogy nem vette észre fájdalmamat.

Újra hangos, sürgető kopogtatás hangja töltötte be a szobát. Ijedten meredtem Diana-ra. A fürdő felé intett, engedelmesen felpattantam, berohantam a mellékhelyiségbe. Még hallottam az ajtó ki- majd becsukódását. Mivel nem hallottam beszélgetés foszlányait sem, kikukucskáltam. Szobatársam ismét magamra hagyott.