Rivaille x Reader HUN {AU}

E l s ő fejezet

Rivaille Ackerman. A szerelmed. Mindig is arról álmodoztál, hogy egyszer a karjaidba zárod. Hogy magad mellett tudhatod. De nem teheted. Akit igazán szeretsz, nem létezik. Csak a képernyőn láthatod, és neked ennyi nem elég. Irtózatosan vonzódsz hozzá.
"Miért? Normális ez? Miért szeretem?" mindig ezeket kérdezgetted magadtól. Olyan szinten szeretted, hogy már a hangját is hallottad. Csak úgy, néhanapján. Nem tudod honnan jön a hang, ezt betudtad annyinak, hogy hiányzik.
"Ennyire? Ennyire hiányozna?"
Ennyire hiányzik. Nem tehetsz róla. Visszafordíthatatlan.
A hangját mostanában egyre többször hallod. De nem, sem az anyukád, sem az apukád nem szól. Várjunk csak...
"Kivel is élek? Egyedül?" gondolkoztál, de erősen megfájdult a fejed.
"Azt hiszem, egyedül..." sziszegted.
Szereted, és nem érted. Ez emészt meg. Minden egyes nap. Az iskolában is.
"Az iskolában?" kérdezted magadtól. "Nem is járok iskolába... Talán szünet van? Igen, biztosan."
Bementél a szobádba, majd lefeküdtél az ágyadba. A plafonon lévő Rivaille nézett le rád. Most is érezted. Hogy valaki fogja a kezed. Mindig érezted. De nem volt ott senki. Az ég adta világon Senki. Tovább bámultad a plafont.
"Olyan szép..." motyogtad magad elé, és még most sem értetted. Akárhányszor elgondolkozol, hogyan szerettél bele, nem tudod. Te magad sem tudod, mit kezdj magaddal. Mintha az életed egy üresség lenne. Mintha nem is élnél. Egyedül Rivaille az, aki él az életedbe, hiába nem létezik.
"(F/n)..." hallottad megint Rivaille hangját. Napi szinten hallod, ahogy ő szólít. Azonnal felpattantál az ágyadból.
"Ki az?" kiáltottad el magad. Senki sem válaszolt.
"Istenem..." dőltél vissza az ágyadba. Megint képzelődsz. Az agyad csak Rajta gondolkozik. Rá van állva arra, hogy ő járjon a fejedbe. Csakis Ő. Senki más.
Hirtelen megkordult a gyomrod.
"Éhes vagyok." mondtad magadnak, mintha csak bolond lennél.
"Tch. Akkor egyél." jelent meg egy kép előtted, ahogyan Rivaille válaszolt a kijelentésedre. Épp egy fotelben ült, és olvasott -vagy tanult?- és rád nézett. Egyenesen rád.
"Én csináljak neked kaját, mi?" mormogott a szerelmed, majd fáradtan felállt. "Na jól van kölyök, utoljára." haladt el melletted.
A fejedbe nyilallt a fájdalom. A 'látomás' eltűnt, neked pedig könny szökött a szemedbe.
"Ne! Várj még!" kiáltottál fel, fogadalmad nem volt, ki után szólsz. Talán Ő utána. Igen, teljesen biztosan.
"Mi volt ez?" törölgetted a szemed, majd felálltál. De nem tudtál megállni a lábadon. A sokkhatás miatt a földön rogytál össze.
"Ez nem igaz... Ilyen még sosem volt."
vágtál fájdalmas arcot. Rémült voltál. Hiába szép volt, hiába tetszett amit láttál, megrémültél.
"Hát ennyire beteg lennék?"
Igen. Talán így van. Beteg vagy, de átkozottul. Deja vud volt. Igen, ezt érezted. Mintha ez a látomás már megtörtént volna.
A konyhába eredtél, hogy igyál egy pohár vizet. Csak hallucináltál. Ezt gondoltad. Tényleg így volt? Biztos hogy ez csak egy hallucináció volt?
Sebesen kortyoltad a hideg vizet, majd leraktad a poharat.
"Hiányzol." hallottál megint egy hangot, azt a gyönyörű mély férfi hangot, ami ismerősen csengett. Rivaille. Megint. A halálba kerget téged.
"Mi történik? Mi van velem? Ki vagyok? És miért csak Rivaille az egyetlen, aki látok és hallok? Bassza meg..." sziszegted a fogaid között, majd folytattad. "Miért Őt szeretem? Nem létezik, ember! Nem, kizárt hogy létezzen. Ő csak egy karakter."
Egy ölelésre volt szükséged. Egy szoros ölelésre, egy csókra, egy személyre. Rá volt szükséged. De nem kaphattad meg.
Ekkor mintha leütöttek volna, úgy estél össze. Feküdtél a jéghideg padlón, és a szemed lecsukódott.

~

Lassan, és óvatosan nyitottad ki a szemed. A plafonon nem volt semmi. Rivaille eltűnt. Csak a vakító fehérséget látod. Érzed, hogy valaki fogja a kezed. Most már biztosan. Ez a valóság. Tényleg fogja valaki a kezed. És már nemcsak képzeled. A kéz, ami óvatosan, de magabiztosan fogta a kezed meleg volt, szinte forró. Érezted, hogy valaki melletted van.
Valaki próbálta kimondani a neved. De valamiért nem tudta. Oldalra néztél. Megláttad Őt. Ő fogta a kezed. Úgy nézett rád, mintha nem hinné el, ami előtte van. Mint ha nem hinné el, hogy te vagy az. Elállt a lélegzeted. Rivaille nézett. A tested forróbb lett mint volt, a szíved kalapált. Nem tudtál megszólalni. Tényleg Ő az? Vagy csak álmodsz? Nem tudod elhinni.
Mikor Rivaille kapcsolt, elengedte a kezed, felpattant a melletted lévő székről, és kiszaladt. Hallottad a kiáltását.
"Felkelt! Kinyitotta a szemét! Jöjjön Doktor úr!" Rivaille férfias kiáltása. De... mit jelent az, hogy... felkeltél?