Hádész lánya és az Alvilág lázadása /SZÜNETEL/

Prológus

2001. November 2.
Olimposz

„Hold sütötte, árnyas tisztás,
csillagfényben örök izzás,gondolat száll bűvös tájon, gyönyörű kép, festett vászon."
(Kristófné Vidók Margit: Tündér-álom)

A tanácsteremben Zeusz a márvány trónján terpeszkedett és végigfuttatta tekintetét a jelenlévőkön. Jobbján Poszeidón a tengerek istene koktélját szürcsölgetve meredt maga elé. Mellette Zeusz lánya, Athéné üldögélt. Az istennő szög egyenes háttal ült és közben meredten bámulta az ajtót. Nyilvánvaló volt, hogy vár valakit, aki még nem jelent meg a főisten által összehívott rendkívüli ülésen.

A trónteremet megtöltötték az istenek, akik vagy egymással vitatkoztak, vagy csendesen beszélgettek. A tizenkét trón közül az egyik üresen állt. Zeusz a bal oldalán lévő trónra pillantott. Obszidiánból készült és az elején a három fejű kutya, Kerberosz látszódott. Az Alvilág istene, a harmadik főisten, Hádész nem jelent még meg az ülésen. Éppenséggel neki lett volna a legfontosabb megjelenni az ülésen, mivel a lányáról volt szó.

Az egek ura élesen szívta be a levegőt és a terem közepén lévő órára pillantott. Az óra nem csak az időt, hanem a Hold fázisait is mutatta a Napfogyatkozás időpontjaival együtt. Pár perc múlva éjfél. A Hold világított be a tanácsterem kupolájának tetején.

Zeusz felpillantott. Ma éppen telihold volt és az égen egyetlen felhőt sem lehetett látni. A levegőt a mágikus Köd lengte be. Zeusz úgy érezte, hogy a mai napon 2001. november 2-án valami igazán rendkívüli harc veszi kezdetét, a jó és a rossz között.

👻👻👻👻👻

Hádész idegesen csörtetett végig a tanácsterembe vezető folyosón, miközben ógörögül morgott az orra alatt. A láthatatlanná tevő sisakját lekapta a fejéről, majd a hóna alá szorította és úgy sietett tovább. Nem tudta pontosan mennyi az idő, de biztos volt benne, hogy késik a fivére által összehívott találkozóról, bár nem igazán foglalkoztatta a többi isten véleménye, mert szinte mindig késik az Olimposzi megbeszélésekről, ehhez – véleménye szerint – már hozzászokhattak volna. Viszont néhány isten ennek ellenére sem szokta szó nélkül hagyni, ha elkésik. Ha nekik kellene az Alvilágból felcibálni magukat az Olimposzra minden megbeszélés alkalmával megnézné az ő ábrázatukat.

A férfi megállt a hatalmas ajtó előtt, melyet különféle arany minták és egy ógörögül íródott idézet díszített: „Senkiből nem válhat nagy vezető, ha mindent egymaga akar felépíteni, vagy ha a teljes dicsőséget saját magának akarja." (Andrew Carnegie). Az isten sokat gondolkodott a szavak jelentésén és arra jutott, hogy a mondat – rájuk – istenekre vonatkozik. Mondván, hogy egyik isten sem lenne képes egyedül elvégezni a rájuk osztott feladatköröket, mert az szinte lehetetlen lenne. Másrészről pedig akkor nem lenne idejük semmi másra. Nem mintha most annyi mindent csinálnának, jó persze néha-néha Zeusz elrendel egy-két tanácskozást – gondolta Hádész. Viszont ezeken kívül nem igazán csinálnak mást, leszámítva persze a munkakörüket, meg persze azt, hogy a szabadidejükben a halandókat tartják szemmel és akadnak esetek, amikor beleavatkoznak az életükbe.

Hádész mélyen beszívta a levegőt és benyitott a terembe.

Az istenek felemelték a fejüket, és szúrós tekintettel meredtek az Alvilág urára. Mondjuk Hádész ezen nem csodálkozott ugyanis a legtöbb isten egyenesen gyűlölte őt, kivéve Thanatosz és Perszephoné, ez összesen kettő a több száz isten közül. Elég csekély szám, de ez van.

- Már megint késtél – forgatta a szemét Démétér. A férfi ránézett. Sötétzöld tógát viselt, és babérkoszorút az elegánsan felkontyolt hajában. A nő egy picit teltebb volt, mint a többi istennő, így szimbolizálta a termékenységet. Zöld szemével szúrósan méregette Hádészt, amit az isten felvont szemöldökkel jutalmazott.