Hádész lánya és az Alvilág lázadása /SZÜNETEL/

IX. rész: Spiritus

„A fegyver nem azért kell, mert megvéd, hanem mert magabiztosságot ad, amitől nem mernek megtámadni, és mindent jól csinálsz, mert magabiztos vagy. Ez mindennek az alapja."
(Kemény Zsófi)

A fegyverraktárban sötétség uralkodott. Ablakok híján nemigen jutott be a napfény az aprócska helyiségbe. Mondanom sem kell, a kis szoba tele volt kardokkal, íjakkal, pajzsokkal meg mindenféle páncéllal. Néhány köztük igen régi darabnak tűnt. A mellettem álló fiú tárva-nyitva hagyta a fa ajtót, hogy látni is lehessen valamit.

- Honnan vannak ezek? - mutattam egy polcra, ami a rajta lévő irdatlan mennyiségű tőrök alatt roskadozott. Jeff lazán vállat vont.

- Hadizsákmány - felelte. - Nagy részük az Árészosoknak köszönhető... Pontosabban az apjuknak - tette hozzá gyorsan. Így már érthető!

- A hadistennek nem hiányzik ez a sok kard, íj és a többi? - kérdeztem. A fekete hajú halkan felnevetett.

- Nem hinném, hogy a gyűjteményének ezek a legértékesebb darabjai. Különben is, már odaadta a tábornak, vagyis hiába hiányoznak neki, mert nem adnánk vissza őket - válaszolta mosolyogva. Jogos! - gondoltam magamban.

- Egyébként, Árész nem az az adakozó típus - egészítette ki gyorsan Jeff. - Ezeket a cuccokat leginkább a gyerekeinek szánta, de egyszer-kétszer az is előfordult, mikor legyőzte őt egy félisten, odaadta neki a kollekciójának egy darabját - magyarázta. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet.

- Ezek után az isten nem állt bosszút? - pillantottam fel a zöld szemű fiúra, aki nemlegesen rázta a fejét.

- Nos - vakarta meg a tarkóját -, fogalmam sincs. - Egyenesen egy jókora kard kupachoz lépett. Izgatottan figyeltem, ahogyan a kardok között kutatott, és néha-néha felmutatott egy darabot a hadisten gyűjteményéből, majd rám pillantott és nemlegesen megrázta a fejét.

Egy idő után, viszont kezdtem kellemetlenül érezni magam, hogy csak ott álltam ahelyett, hogy segítenék neki. Ezért elindultam a leghátsó polchoz, ami a tőrök alatt roskadozott.

Volt ott mennyei bronz tőr, sztűgiai vas és még sok más, de egyik sem illett hozzám. Mármint, vagy túl hosszú volt, vagy túlságosan rövid, így hosszas keresés után sem találtam meg a kedvemre való darabot. Néhányat még ki is próbáltam, de be kell valljam, nem volt éppenséggel túl jó vége... Egyszer-kétszer kirepült a fegyver a kezemből és a raktár túlsó részében landolt, mondanom sem kell, mindez hatalmas csörömpölés kíséretében történt, amit a zöld szemű rosszalló pillantásokkal jutalmazott.

Múltak a percek, melyek számomra órának tűntek, és már kezdtem unni a keresgélést, mivel nem találtam semmi használhatót.

- Rora, ide tudnál jönni? - kérdezte Jeff. Épp az utolsó tőrt emeltem le a polcról, melyen már nyomott hagyott az idő vas foga, és suhintottam párat a kezemben tartott mennyei bronzból készült fegyverrel.

- Megyek! - kiáltottam vissza, s megfordultam. A hadisten kollekciójának nagy része a hátam mögött hevert, mire elmorogtam az orrom alatt egy-két ógörög káromkodást. Remek! Gratulálok, Aurora! Sikeresen beszorítottad magad egy polc és egy halom fegyver közé! Ez igen!

- Jössz már? - faggatott türelmetlenül a zöld szemű.

- Igyekszem. - A kezembe vettem néhányat az előttem heverő kupacból, és sietősen pakoltam vissza őket a polcra. Szerintem mondanom sem kell, hogy jó pár a földön végezte, de mikor a kupacot sikerült visszapakolni a polcra - egy-két darab kivételével -, megindultam Jeffhez.

- Itt vagyok! - szóltam, mire ő rám emelte csillogó zöld szemeit és felmutatta a kezében lévő sztűgiai vas kardot. Kíváncsian vizslattam az előttem mosolygó fiút.