Hádész lánya és az Alvilág lázadása /SZÜNETEL/

X. rész: Zászló szerzés Aurora módra

„A varázslat olyan kard, amelynek nincs markolata."
(George R. R. Martin)

Az erdő sűrűjében haladtam Jeff mellett, és igyekeztem kívülről bátornak tűnni, amennyire csak lehet, viszont valójában rettegtem. A fiú többször is rám pillantott, valószínűleg „ellenőrizte", hogy minden rendben van-e, szóval igyekeztem a legvakmerőbb oldalamat mutatni a külvilág felé, ami be kell, hogy valljam elég nehezen ment.

A Nap már-már teljesen eltűnt az égről, és az égitest helyét lassacskán a Hold és a csillagok vették át. Maga az erdő gyönyörű volt a gyér fényben. A lágy szellő egy könnyű, ám mégis fenséges táncba hívta a fák zöld leveleit, melyhez társult mindenféle rovar és apróbb élőlény neszezése, s ezek tökéletes aláfestő zenét nyújtottak a páros táncához.

Időközben a csapattársaink teljesen leváltak tőlünk, ezért Jeffel igyekeztünk hangtalanul tovább osonni a fák rengetegében, nehogy az ellenfél csapat felfigyeljen ránk. Magamhoz híven, egyszer-kétszer sikerült olyan hangzavart csapnom, hogy arra szerintem még a holtak is felébredtek. Ilyenkor a mellettem haladó fiú, megajándékozott egy rosszalló pillantással, majd nem sokkal azután mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta tovább a keresgélést.

Pár perccel később egy különös hangra figyeltünk fel. Ijedten pillantottam a Halálisten fiára, aki összehúzott szemekkel fürkészte a minket körülvevő fákat.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem rémülten, és közben feltartottam a kardomat. Úgy szorítottam a fegyverem, mintha az életem múlott volna rajta, ami részben igaz is.

- Fogalmam sincs – felelte. – De maradj mellettem, és figyelj oda, hova lépsz! – Megforgattam a szemem, és a tekintetemmel az előttem elterülő, vadul burjánzó növényzetet vizslattam. Hirtelen újra meghallottam ugyanazt a hangfoszlányt, amit az előbb, mindössze annyi különbséggel, hogy most közelebbről jött. Ez a különös nesz – engem –, sokkal inkább fegyverek csattogására emlékeztetett. Fém hangja a fémen.

- A közelben lehetnek – közöltem a nyilvánvalót, mire Jeff morgott valamit ógörögül az orra alatt. Nem részletezném, de éppenséggel nem az isteneket dicsőítette. Felkészülten vártuk az összecsapást az ellenfeleinkkel. Illetve csak Jeff, mivel én a kardomat szorongattam, de úgy, hogy az ujjaim színe leginkább a meszelt falra emlékeztetett. Vártunk. Vártuk az elkerülhetetlent, de végül pár perc elteltével nem történt semmi. A csapattársammal kifújtuk az eddig bent tartott levegőt, és tovább indultunk.

Az avar ropogott a lábunk alatt, és emellett az erdő morajlása kísérte a lépteinket, ami így összességben elég kísérteties volt.

Alig tettünk meg pár métert, mikor hirtelen egy kis kör alakú füstölgő valami repült el a fejem mellett, majd mikor a kis szerkentyű földet ér, pukkant egyet, és orrfacsaró bűzt árasztott magából.

- Egy bűzbomba! Ezt nem hiszem el! – méltatlankodott hangosan Jeff, miközben a könyökhajlatába temette az arca nagy részét, de leginkább az orrát.

- És ez, hogy került ide? – Gratulálok Aurora! Ez volt egész eddig életed legértelmesebb kérdése! Ez igen!

- Gondolom, valaki idedobta, ami annyit jelent, hogy nem vagyunk egyedül – és ahogy ezt a kimondta, egy rakás vörös szalagos félisten kerített be minket. Az arcukon a csapatszínükhöz hűen vörös kendőt viseltek, és a fegyvereiket egyenesen ránk szegezték. Remegve tartottam magam előtt Spiritus-t, és igyekeztem bátornak tűnni, ami nem igazán sikerült, mert a kard folyamatosan remegett a kezemben. Elárult a saját testem!

- Most mi legyen? – suttogtam a mellettem álló fiúnak, ami elég érdekesen hatott, mivel Jeff körülbelül egy fejjel magasabb nálam. A bűz időközben a szélnek köszönhetően elvesztette jelentőségét.