Hádész lánya és az Alvilág lázadása /SZÜNETEL/

I. rész: Titokzatos idegen

2017. június 1.
New York

„Hajódat lékeli Poszeidón
lelked tengerén, miközben
Arész csatázik benned..."
(Sándor Tamás: Görög Istenekkel)

- Aurora! Ébredj! – nyitott be anya a szobámba. Egy hatalmas ásítás kíséretében átfordultam a másik oldalamra. Hallottam, ahogyan anya kuncog rajtam egyet, majd nem sokkal később lerántotta rólam a takarót.

- Jaj, anyu ne már! – nyögtem, és próbáltam visszahúzni a takarómat.

- Rora! Légyszíves, nekem is mennem kell dolgozni – mondta. Sóhajtottam egyet majd kikeltem az ágyamból. Anya a két keze közé fogta az arcom és nyomott egy puszit a homlokomra. Elmosolyodtam, majd mikor anya elengedett elindultam a fürdőszobába. Gyorsan megmostam a fogamat és megfésültem a hosszú barna hajam, és megnéztem magam a tükörben.

A szememnek gesztenyebarna a színe. A hajam elég hosszú nagyjából a hátam közepéig ér, a színe a barnát és a feketét képzeletben lévő elválasztó vonalon egyensúlyozik. Az arcomat néhány szeplő díszíti, akárcsak anyunak.

- Aurora! Indulok – szólt anya. Gyorsan végigmértem magam – újra – a tükörben, majd kirohantam hozzá a konyhába.

- Szia! – öleltem meg. Anyu mosolyogva visszaölelt, majd nyomott egy puszit az arcomra és integetve távozott. Bezártam utána az ajtót és visszasiettem a szobámba.

Odasétáltam a szekrényemhez és előkaptam belőle a szellemes rövid ujjúmat és egy fekete hosszúnadrágot, majd felkaptam a cipőmet és visszamentem a konyhába, ahol megreggeliztem. Szokásos módon elővettem a polcból a gabonapelyhet és egy tányér tej kíséretében megettem. Hirtelen egy macska hangjára lettem figyelmes. A hang felé fordultam. Éjfél ült a nyitott ablakban és ragyogó zöld szemével engem kémlelet. Rámosolyogtam.

- Kérsz te is? – kérdeztem és megemeltem a tányéromat. Éjfél körbenyalta a szája szélét és odajött hozzám. A maradék tejet kiöntöttem a vizes tálkájába, majd a tányért a mosogatóba tettem, felkaptam a táskámat és elindultam az iskolába.

Mikor kiléptem a lépcsőházba, rápillantottam a telefonomra. Negyed kilenc, jó még épp időben tizenöt perc alatt simán odaérek. Nem lakom túl messze a sulitól. De miközben itt állok az ajtó előtt és gondolkodom, veszítek az értékes időmből, amit ha korábban beérek a suliba „tanulásra" pontosabban arra tudom fordítani, hogy ülök a könyvem fölött és úgy teszek, mintha én is készülnék, vagy legalább próbálnám bemagolni az anyagot, ami esetemben nem igazán sikerül.

Lesiettem a lépcsőkön, ahogy kiértem az utcára, körbenéztem, őszintén, szólva nem tudom, hogy miért, de mindig úgy érzem, mintha valaki figyelne. De ma ez az érzésem különösen erősebb volt. Viszont nem törődtem vele és mentem tovább.

Ahogy sétáltam az utcán elhaladtam több gyerek és felnőtt mellett, akik éppen munkába - gondolok - itt a felnőttekre bevásárolni, iskolába, vagy csak kihasználva a napos időt sétálni indultak. Elég nagy volt a tömeg, mivel alacsony termetű vagyok, nehezebben látok át és így nehezebben is közlekedek. Ahogy csak tudtam próbáltam kikerülni mindenkit, aki az utamba került. Hirtelen valaki olyan erővel nekem jött, hogy majdnem felborultam.

- Hé! – kiáltottam. A fiú, aki meglökött hátrafordult. Magas volt nagyjából 180 cm, én a 157 centimmel az álláig értem. Gyönyörű szép világoszöld szeme volt. A tekintetét belefúrta az enyémbe, majd néhány másodperc múlva kérdőn nézett rám. Kínomban elmosolyodtam, amibe szerintem bele is vörösödtem. Majd elmotyogtam egy „Bocsit" az orrom alatt és válaszra nem várva siettem tovább az iskolába vezető úton.