Hádész lánya és az Alvilág lázadása /SZÜNETEL/

VIII. rész: Két próféciát egy csapásra

„A legveszedelmesebb dolog az univerzumban: jóslatok alapján kormányozni. Sem elég bölcsek, sem elég bátrak nem vagyunk az efféle játékhoz."

(Frank Herbert)

Az Apollón kabin ragyogó fénnyel árasztotta el a környező területet. Az épület aranysárga falai leginkább a Napra emlékeztettek, mondjuk ezen nem kellett csodálkozni. Az ajtó felett egy kisebb napkorong díszelgett. A nyitott ablakokon keresztül a nyári szellő meg-meg lengette a függönyöket, melyek örömmel csatlakoztak a lenge szellő táncához. A táborban zajló élethez képest, a kabinban most kifejezetten nyugodt hangulat uralkodott. Egy sóhajtás kíséretében mélyen beszívtam a friss levegőt, majd egymás után szedve a lépcsőfokokat, felléptem a teraszra és bekopogtam. A nyírfa ajtó, mindenféle emberi tevékenység nélkül - magától - kinyílt. Ijedten ugrottam hátrébb és döbbenten pillantottam a mögöttem álló fiúra, Jeffre.

Zöld szemeivel kíváncsian vizslatott és kérdőn vonta fel az egyik szemöldökét.

- Mire vársz még? Menj be! - mondta.

- Te nem jössz be? - kérdeztem tőle, mire ő lazán megvonta a vállát.

- A prófécia, egyelőre csak rád tartozik - kezdte -, majd ha szükség lesz arra, hogy mindenki tudja, Sibilla közölni fogja mindenkivel, aki a táborban tartózkodik – magyarázta. Elgondolkodva bólintottam. Visszafordultam az épület felé és lassú határozatlan beléptem az aranysárga kabinba.

Bent a falak halovány sárgában díszelegtek, és itt-ott néhány égitestet véltem felfedezni. Velem szemben két emeletes ágy állt, mind kettő mellett egy-egy nyírfa éjjeliszekrény foglalt helyet. Az egyiken egy halom könyv tornyosult, míg a másikon egy kis virágos lámpa dülöngélt jobbra-balra. Már-már teljesen elvesztem a kis lámpának ismétlődő mozdulataiban, mikor hirtelen a huzat becsapta a mögöttem lévő ajtót, mire ijedtemben ugrottam egyet.

A mozdulatomat egy halk nevetés és egy kis neszezés követte. A nesz irányába fordítottam a fejem és a jobb oldalamon lévő emeletes ágy alsó szintjére pillantottam. A priccsen rendezetlenül hevertek könyvek, itt-ott néhány toll és már a szélén megsárgult papírlap. A napocskás takaró az ágy végébe volt gyűrve - néhány pergamentekercs társaságában -, míg a párna teljesen neki volt nyomva a halovány sárga falnak.

A bútoron egy aranyszőke hajú lány terpeszkedett. A kezét a szájára szorítva próbálta visszatartani a feltörő kuncogást. Dühös pillantásokat küldtem felé, mire az csak harsányabban nevetett. Szerintem nekem nincs humorérzékem.

Mindenesetre csendben megvártam, amíg a leányzó megnyugszik, hogy normálisan tudjak vele beszélni, nem is kellett sokat várakozni, mivel a szőke hajú egyszer csak talpra ugrott és felém nyújtotta a kezét. Hezitálva, de elfogadtam, mire mosolyogva megrázta a kezünket.

- Sibilla Ramirez, Apollón lánya és Delphi szellemének őrzője, avagy az Orákulum – fejezte be, s közben égkék szemei vidáman csillogtak. Alig egy-két évvel lehet nálam fiatalabb. Göndör haja fel volt tűzve a feje tetejére, és néhány fekete hullámcsattal félre csatolt egy-két rakoncátlan tincset, mely az arcába lógott.

- Aurora – mutatkoztam be neki tömören, mire Sibilla töprengve elhúzta a száját.

- Nincs vezetékneved? – kérdezte. Egy gyilkos pillantást küldtem a lány felé, majd halkan elmotyogtam az orrom alatt, hogy van.

Az Orákulum csendben bólintott és tetőtől-talpig végigfutatta rajtam kék szemeit. Egy idő után kezdtem kellemetlenül érezni magam, úgyhogy zavartan megköszörültem a torkom. Sibilla elgondolkodva keresztbefonta maga előtt a karjait.