Hádész lánya és az Alvilág lázadása /SZÜNETEL/

VII. rész: Az eperföldi megbeszélés

„Addig dönts, amíg lehetőséged van dönteni. Ha te nem teszed meg, a döntés akkor is megszületik, csak nélküled, de abba már nem lesz beleszólásod."
(Pilát Gábor)

Másnap hasogató fejfájással ébredtem. A kabin albalakin beszűrődő fénytől, hunyorogva másztam ki az ágyamból. Körbenéztem a kis helységben, egy bizonyos személy után kutatva, de Jeffet nem találtam sehol.

- Vajon mennyi lehet az idő? – kérdeztem magamtól, mert rajtam kívül senki nem volt a kis szobában. Ásítottam egy hatalmasat, majd a halántékomat dörzsölve, a fiókos szekrényhez léptem és a ruháim után kutattam. Aztán persze rájöttem, hogy azon kívül, ami rajtam van, egyetlen ruhám sincs. Sóhajtva ültem le a földre.

- Ezt nem hiszem el – morogtam az orrom alatt, mikor arra lettem figyelmes, hogy az obszidián bungaló ajtaja kinyílt és egy szőke hajú lány lépett be rajta; Lydia. A kezében egy narancssárga pólót és egy farmer rövidnadrágot tartott. Az oldalán ott lógott a rózsaszín kristályokkal díszített tőr, ami meg-meg csillant a Nap fényében.

- Szép jó reggelt, Rora! – köszöntött mosolyogva, majd folytatta: - Hoztam neked egy táboros felsőt és egy nadrágot. Remélem, jók lesznek rád – nézett végig rajtam elgondolkodva, majd vállat vont.

- Köszönöm – feleltem hálásan, mire a szőke hajú csak bólintott. Felálltam és elvettem tőle a két ruhadarabot.

- Jeff mondta, hogy szóljak neked – kezdte, mire újra a rá vezettem a tekintetem.

- Miről? – kérdeztem.

- Azt szeretné, hogy ha elkészültél, menj el a Nagy Házhoz – mondta Lydia, mire halkan elmotyogtam egy jót. A szőkeség nem felelt, csak bólintott, majd elhagyta a kabint. A távozása után magamra maradtam, ezért gyorsan átcseréltem a ruháimat, majd ráérősen elcammogtam az étkezőhöz.

Rajtam kívül néhány félisten volt ott, akik vagy ettek, vagy éppen megvitatták az életük legfontosabb dolgait, például: ki milyenre festette ki a körmét. Ezek voltak Aphrodité lány gyermekei, akiknek a legnagyobb problémájuk az volt; ha valamelyiküknek letört az újonnan manikűrözött körme. Tisztelet a kivételnek! – gondoltam Lydia-ra. Őt valamiért nem tudtam így elképzelni, mint a testvéreit, hogy egész álló nap nem csinálnak semmit, csak csacsognak számomra teljesen értelmetlen, jelentéktelen dolgokról.

Sóhajtva ültem le a tizenhármas asztalhoz, miközben azon agyaltam, hogy mit egyek. Őszintén szólva, nem igazán volt étvágyam a tegnapi események után, így aztán megittam egy pohár hideg narancslevet,ami nagyon jól esett, majd felálltam az asztalomtól, mosolyogva biccentettem Aeneas-nak – aki a többi Apollónossal együtt vonult be az étkezőbe -, majd kiléptem a hatalmas kétszárnyú ajtón magam mögött hagyva a helyiségben gubbasztó félvéreket.

👻👻👻👻👻

A Nagy Ház teraszán javában folyt az élet. Két nimfa vidáman énekelt – egy számomra ismeretlen nyelven -, miközben Kheirón és Mr. D. kártyázott. A tolószékes férfi az állát vakargatta, mikor Dionüszosz egy elégedett mosollyal lerakta az asztalra a kezében tartott három kártyalapot.

- Ez nem fair! – kezdte Kheirón, de a pocakos fickó leintette.

- Csak nem tudsz veszíteni – magyarázta, s közben gúnyosan vigyorgott.

- Csaltál, Dionüszosz! – mutatott rá a tolószékes az istenre. Én eközben feszengve álltam a legfelső lépcsőfokon, mert nem igazán tudtam eldönteni, hogy meg merjek-e szólalni, vagy ne. Valójában tartottam attól, hogy Mr. D. delfinné változtat.