Ültem és vártam, de már fél órája nem jött senki. Könnyeim még mindig patakokban folytak és nem akartak elfogyni. Rettegtem, hogy elveszítem őt és egyedül maradok, örökre. Persze tudtam, hogy egyszer elmegy majd, de nem számítottam arra, hogy ez ilyen gyorsan megfog történni. Pedig kellett volna. Tudtuk mindketten, hogy rákos, és a halál bármikor kopogtathat az ajtón, de nem törődtünk vele. Szörnyen haragszom magamra, amiért nem foglalkoztam vele eleget. Inkább bezárkóztam és hagytam, hogy felemésszen a tudat, hogy anyukám hamarosan elhagy, de abba nem gondoltam bele, hogy a halála még szörnyűbb lesz. Nem mertem.
- Kisasszony.. - lépett közelebb hozzám egy fehér köpenyes orvos. Emlékszem régen mindig is féltem tőlük, de anya ott volt és megnyugtatott. Most is itt kellene lennie.
- Kérem mondja, hogy jó hírei vannak. - pattantam fel vele szembe, mire neki a tekintete egy felénk loholó fiúra siklott át.
- Elnézést! - állt meg mellettem, és észre se vett engem.
- Már megbocsájts! De éppén beszélgettem a doktorúrral! - mordúltam rá idegesen, mire Dr.Parker egy nyugtató mosoly kiséretében a vállamra rakta a kezét.
- Merre van a húgom? - ismét mintha itt sem lettem volna. Most ezt ő sem gondolja komolyan!
- Aaliyah Mendes az ön húga? - nézett a papírjaiba doktorúr, majd a tekintetét visszavezette a fiúra.
- Igen! Ma reggel hozták be de én csak most értem ide.. - magyarázta. - Melyik szobában van? Annyit mondtak csak lent, hogy ezen az emeleten fogom találni. - lélegzete kezdett megnyugodni, és már nem is hadart annyira mint az elején.
- Itt a 135-ös szobában van. De még nem lehet hozzá bemenni! Tart a vizsgálat. Addig kérlek foglalj helyet és várakozz ide kint. - bökött a fejével a székek felé, aztán amikor a fiú eltűnt mellőlünk, a doki visszafordult hozzám.
- Szóval.. Az édesanyjának már csak napjai vannak hátra. - mondta szomorúan. Olyan érzésem volt, mintha egy óriási labda akadt volna a torkomon, amikor ezek a szavak elhagyták a száját.
- M-mennyi pontosan? - emeltem fel ismét könnybe lábadt szemeimet, mire a doktor csak sóhajtott egyet.
- Maximum 5. De lehet több, vagy kevesebb.. - nyelt ő is egy nagyot. - Nagyon sajnálom. Most még egy óráig tart a vizsgálat, majd utánna bemehetsz nyugodtan hozzá. - mosolygott rám halványan, de ez semmit nem segített. A tudat, hogy életem legfontosabb személye éppen odabent fekszik egy ágyon milliónyi csővel a testébe és már csak napok vannak hátra az életéből, a szívemet ketté hasította. Soha többé nem leszek már igazán boldog.
- Köszönöm. - bólintottam suttogva, majd üveges tekintettel visszabaktattam arra a helyre, ahol eddig ültem. Hátam begörnyedt a kezeimet a térdemen pihetettem, a fejemet pedig lehajtottam így a hosszú hajam az arcomba hullot, s némán a földet bámulva sírtam.
- Hé! - szólított meg a srác. Nem válaszoltam neki, még csak rá se néztem. Nem volt kedvem senkihez. - Minden rendben? - éreztem, ahogy eggyel közelebb csúszik mellém, majd onnan néz tovább.
- Szerinted minden oké? - nevettem fel cinikusan. - Persze csak szórakozásból ülök a kórházban. Olyan jó mulatás! - emeltem rá a tekintetem a mondat végére, és kénytelem voltam egy székkel arébb ülni, mert nagyon közel volt hozzám.
- Igazából csak bocsánatot akartam kérni tőled, amiért úgy befurakodtam eléd. - hajtotta le fejét bűnbánóan. Lehet egy kicsit kemény voltam vele, de hülye kérdésre hülye válasz.
- Megértelek. Engem sem érdekelt volna, hogy éppen beszélget- e valakivel a doki, miközben a kishúgom kórházban fekszik. - vontam vállat, majd tekintetem ismét visszavezettem a kórház hideg és fehér csempéire.
- Neked kid van bent? - merészkedett ismét feltenni egy kérdést pár perc múlva. Megdermedtem és nem tudtam, hogy most elmondjam-e neki vagy sem. Lúzer leszek-e a szemében, mert nekem lassan nincs anyukám, és itt ülök szétsírt szemekkel és csak várok. Bár mondjuk mit érdekel az engem, hogy mit gondol rólam? Hisz nem is ismerem.
- Édesanyám. - suttogtam olyan halkan, hogy szinte még én sem hallottam, de ő valahogy mégis. - Rákos. - sóhajtottam, majd felegyenesedtem a székben és úgy bámúltam tovább magam elé.
- Nagyon sajnálom. - nézett rám meggyötört arcal.
- Csak remélni tudom, hogy a te testvéred nem ezért van bent. - fordítottam felé a fejemet óvatosan.
- Nem, szerencsére nem. Elkapott egy nagyon erős betegséget, amitől kiszáradt. - magyarázta - Egyébként még be se mutatkoztam. - tett meg ismét egy lépést felém, így megint mellettem ült. - Shawn Mendes. - nyújtotta a kezét.
- Summer Evans. - ráztam meg a kezét erőtlenül, és ezt ő is észrevette, ezért egy picit megszorította ezzel is bízatva engem.
- Gyönyörű neved van. - mondta, mire én akaratom ellenére is elpirultam. Most ezt miért kell neki? Miért pont itt? És miert pont most?
- Köszönöm. Tiéd is eléggé különleges. - bólintottam egy nagyot. - Nem sok Shawn nevű ismerősöm van.
- Nekem pedig Summer. Lemerem fogadni, hogy a nyár a kedvenc hónapod. - mosolyodott el, mire erre a kijelentésére nekem is egy apró kis mosoly kúszott az ajkaimra.
- Nem talált. - húztam el a számat. - Minden évszakot szeretek.
- De ha választanod kéne..? - folytatta helyettem a mondatot és felhúzott szemöldökkel várta válaszom.
- Akkor talán az őszt választanám. - gondolkoztam el. Igen kifejezettem az őszt választanám.
- És miért? Indokold meg. Egyszerű választ adni, de ha meg is tudod magyarázni, az még jobb.
- Talán azért, mert akkor minden olyan gyönyörű. A levelek a táj, meg tényleg úgy önmagában minden. - válaszoltam kerek mondattal a kérdésére.
- Ez igaz. De még is. Mondj egy olyan dolgot, amit nagyon szeretsz az őszben! - tényleg erősen elkellett gondolkozdnom ezen a kérdésen, mert ezt még sose válaszoltam meg magamnak.
- A sárga falevelek. Ahogy a földre hullanak. Ez gyönyörű. De igazából a tavaszt is imádom. A virágzó virágokat, a fákon a frissen hajtott leveleket. - jutott még eszembe a másik kedvenc évszakom. - És nekem melyik a kedvenced? - fordítottam felé ismét a fejemet.
- Nekem egyértelműen a nyár. - mondta egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Indokold meg.
- Mert gyönyörű. Tele van élettel. - miközben ezeket mondta végig a szemembe nézett. Éreztem, hogy megint kezdek elpirúlni, a kétértelmű kijelentésnek álcázott bókjaitól, ezért gyorsan elkaptam a fejem. - És olyankor mindig a haverokkal lehetek. Nincsenek szabályok, azt csinálunk amit akarunk.
- Ez.. ez igaz. - bólintottam egy nagyot nyelve. - Kár, hogy hamarosan vége a nyárnak.
- Még van bő két hónapunk belőle. Az sok! - ráncolta ösze a szemöldökét.
- Nekem már csak 5 napom van. - hervadt le az az apró mosoly is az arcomról, hisz gondolataim ismét visszakanyarodtak anyához, aki a falon túl fekszik és az életéért küzd, hogy ezt a pár napot még együtt töltsük.
- Hé! - fordult teljes testével felém Shawn. Valószínű leesett neki, hogy mire céloztam az előbb tett kijelentésemmel. - Nincs vége semminek, oké? - fogta kezei közé az arcom és úgy próbálta belém önteni a lelket. - Lehet, hogy még csak most ismertük meg egymást, de ígérem, hogy segítek neked ezen átmenni. - mosolyodott el, majd elengedett. - Oké?
- Rendben. - bólintottam, majd ismét megjelent az a halvány mosoly az arcomon, de nem tartott megint sokáig.
- Miss Evans. Bemehet édesanyjához. - lépett ki egy orvos a kórterem ajtaján. Ijedten Shawnra kaptam a tekintetem, mire ő csak egy lágy mosolyt intézett felém.
- Minden rendben lesz, itt várlak majd kint. - simította meg a karom, mire én gyorsan felpattantam, és besiettem anyához.
YOU ARE READING
Hospital
FanfictionRettegtem, hogy elveszítem. Aztán jött ő és próbált bennem rendet rakni. De egyikőnk sem számított arra, hogy mi fog ebből az egészből kisűlni.