Hospital

9. Fejezet

Reggel Lana csikiző hajainak köszönhetően felkeltem, de már visszaaludni nem tudtam. Az idő fél 7 volt és gondoltam, hogy ilyenkor normális ember még alszik, szóval nem tudok semmilyen kelletlen személybe beleütközni.

Felkaptam gyorsan egy köntöst, a papucsomat, majd halkan kisétálva az ajtón indultam el a tető felé.

Kinyitottam az ajtót, és kilépve, miután egy nagyot szippantottam a friss levegőböl, körbenéztem. Minden tele van rakva virágokkal, és kisebb fákkal. Valami eszméletlenül szép ez a hely. Azt hiszem itt most eldöntöttem, hogy ha lesz egy saját házam én is csináltatok egy kertet a tetőre.

Körbementem, a másik oldalát is megnézni, mire hirtelen egy olyan személyt pillantottam meg, akire nagyon nem vagyok kíváncsi. Halk léptekkel tipegtem vissza azért imátkozva, hogy ne vegyen észre és letudjak lépni. De mivel én arról vagyok híres, hogy mindent elcseszek, ezert most is sikeresen belerugtam egy cserépbe, ami hangosan koppanva ért a földre.

- Sum? - kapta rám a fejét, majd a takarót ledobva magáról felállt és megindúlt felém.

- Csak hagyj elmenni. - tettem kettőnk közé a kezem - Korán van még ehhez. Fáradt vagyok, vissza mennék aludni. - füllentettem.

- Ha annyira fáradt vagy, akkor hogy kerülsz fel a tetőre? - kérdezte és az az idóta mosoly ott ült az ajka szélén.

- Nem mindegy az neked? - kérdeztem dühösen. - Most, menj szépen vissza oda, én pedig lemegyek a szobámba aludni tovább. - vágtam hátraarcot és gyors léptekkel indultam meg.

- Ne légy gyerekes! Legalább hallgass meg! - jött utánnam, mire én az ajtó elé érve megtorpantam. - Mi az?

- Ezt csak belülről lehet kinyitni. - néztem végig rémülten a számomra most menedéket nyújtó vasdarabon.

- Úgy látszik kénytelen leszel meghallgatni. - kuncogott fel mögöttem, és ha most nem ilyen helyzetben lennénk édesnek találnám ezt a hangot.

- Nem foglak meghallgatni. - indultam meg ismét valamerre. Mindegy hova, csak el tőle. - Ne gyere már utánnam! - váltottam egyre gyorsabbra a tempót.

- Sum! Nem igaz, hogy még meg sem bírsz hallgatni. Nem csináltam semmit! - kezdett ő is ideges lenni. - Ne legyél már ennyire gyerekes! Amúgy meg semmi okod megsértődni, nem is vagyunk együtt. - az utolsó mondat eléggé megütötte a fülemet, ezért azonnam megálltam és teljesen elképedve fordultam felé.

- Nehogy már még neked álljon feljebb! - mutattam rá - De, bocs igazad van semmi okom meg sértődni, mi nem vagyunk együtt. És nem is leszünk soha. - csaptam mellkason. - Szóval takarodj és keress valaki mást akit szédíthetsz és csókolgathatsz! Mert engem mostantól el lehet felejteni. - kezdtem el ütögetni ott ahol értem, mire ő csak lefogta a két kezem és erősen magához szorította.

- Nyugodj le. - mondta rebbenéstelen arccal. - Tudod, hogy nem úgy gondoltam...

- De! Úgy gondoltad! Minden szavadat és tetteted úgy gondoltad! - rántottam egyet a kezemen, de ő csak még erősebben szorított.

- Ne tudd már jobban nálam, azt hogy én magam mit és hogyan gondolok. - nevetett fel keserűen. Mi a szar képzel ez magáról?

- A francba is Shawn, nem vagyok a játék szered! Azt hittem, majd te leszel az aki segít összerakni darabokra tört szívem anya halála után, de ezt tegnap és ma is bebizonyítottad, hogy csak még jobban szét akarod verni. - ráztam meg a fejem lemondóan, és a könnyem is megeredt. - Te vagy az aki eltudja velem hitetni, hogy még érek valamit ebben a buta életben, de tegnap újra azt éreztem, hogy haszontalan vagyok. - szipogtam - Az ember mindig azoktól kapja a legnagyobb rugásokat, akiktől nem várja. És akikben bízik. - szorítása gyengült, én pedig óvatosan kihúztam a kezeimet az övéi közül, titkom abban reménykedve, hogy megállít és utánnam kap. De nem tette, csak nézett és nem csinált semmit.